A komáromi fociklub berkein belül talán nincs felnőtt ember,  aki ne tudná, ki is volt a csapat gyúrója több, mint negyven éven át. Zoli bácsi vasárnap ünnepelte hetvenedik születésnapját, mely alkalomból rövid riportot készítettünk vele. Közvetlen, csupa szív emberről van szó, akivel fiatal korom ellenére azonnal tegező viszonyba kerültem. Jelzésértékű, hogy szendvicsekkel és üdítővel várt a beszélgetésre.
– Hetven év. Gyorsan elment?
– Hihetetlenül gyorsan, olykor nehezen. Voltak rosszabb, és jobb szakaszok is, de többségében boldogsággal teli életem volt.

– Hagyatkozzunk csak a szép emlékekre. Mondjál nekünk párat!
– Tessék! Életem egyik legszebb időszaka volt, amikor a csehszlovák válogatottnál kaptam munkát. Tizenhat évig tartoztam a kötelékükbe. Mindig szívesen emlékszem vissza ezekre az időkre. A másik szép dolog, amit életemben megtapasztalhattam, az a Katikám. Nagyon sok mindent köszönhetek neki, a mai napig támaszom jóban-rosszban. Huszonhat éve vigyázza minden mozdulatomat.

– Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Hogy pattant ki a fejedből, hogy gyúró leszel?
– Eredetileg orvos-traumatológus szerettem volna lenni, de sajnos a körülmények nem engedték meg nekem, hogy tanuljak. Sajnálatos, hiszen az egészségügy mindig is nagyon érdekelt.  Szerettem volna másokon segíteni. Ezért is végeztem el 1974-ben a masszőr-tanfolyamot.

– Mikor kerültél a KFC-hez?
– Egy évvel később, 1975-ben.  Gyúrót kerestek, és engem választottak. Azt viszont tudni kell, hogy nem csak a focistákkal foglalkoztam. Rengeteg más sportág komáromi képviselője megfordult a kezem alatt a röplabdásoktól kezdve a bokszolókon át egészen a kajakosokig. Szabó Attilával is dolgoztam, de még a csehszlovák birkózó-válogatott is – komáromi látogatásakor – engem kért fel, hogy foglalkozzak velük. Mindenkinek szívesen segítettem. Még a motorcsónak-versenyzőkkel is foglalkoztam, olykor a hajóikat is bütyköltem. Szőnyi Gyurival és Szórád Tocsival is jól kijöttem, csak hogy neveket is említsek.

– Hogyan ragadt rád a „Papa” megszólítás?
– Egy gyúró a csapatnál olyan, mint az Isten. Egy gyúrónak sokkal több feladata van annál, hogy a lábizmokat felkészítse a bevetésre. Masszírozás közben gyakran gyóntattam a gyerekeket, és mindig tudtam, milyen intenzitású törődésre van szükségük. Ha maguk alatt voltak, keményen felráztam őket. Ha túl voltak pörögve, lazító masszázst kaptak. A sportolók a kezelés közben mindent elmondtak nekem, hiszen bíztak bennem. Cserébe én mindent meg is tettem az érdekükben. Egy kicsit a csapatok pszichológusaként is tevékenykedtem.

– Beszélgetés előtt említetted, hogy a KFC-nél 16 edzővel dolgoztál együtt. Melyik csapatra emlékszel vissza a legszívesebben?
– Mindegyikre szívesen gondolok, ugyanakkor természetesen a Kádár István vezette második ligás csapat volt a csúcs. Pista egy nagyon aranyos ember volt, „Mesterkém”-nek szólított, és tűzbe ment volna értem. Broczky Laci, Bilkó Vili, Molnár Feri, Csöbönyei Feri, Szabó Jóska – csak hogy pár nevet említsek a csapatból. Kölcsönösen imádtuk egymást. A mai napig sokukkal jó kapcsolatot ápolok. Akkoriban bármire képes lettem volna az érdekükben. Nálam mindig volt tű, cérna, olló, stopli, cipők és még sorolhatnám. A legkülönbözőbb problémákkal kerestek fel a fiaim.

– Igazi sztárok is feküdtek a kezeid alatt. Nevezz meg belőlük hármat!
– Amikor az U17-es Európa-bajnokságon bronz-érmig jutó csehszlovák válogatottnál dolgoztam, olyan emberekkel foglalkoztam, mint Nedvěd, Bejbl, Sionko, Jankulovský. Ez utóbbi egy igazi „faszagyerek” volt, mindig ölelgetett, és „Masérko”-nak szólított. Tokióba is elkísértem őket, a világbajnokságra. Már az emlék gondolatától is libabőrös vagyok. Huszonkétezer ember előtt, szakadó esőben szólt a himnusz, és arra gondoltam, micsoda büszkeség egy komáromi embernek, hogy ott lehet. Napi 18 kezelést végeztem, estére már mindenem zsibbadt. Mindezt három hétig csináltam, de megérte.

– Ilyen emlékek után gondolom nem volt egyszerű a visszavonulás.
– Ne is mondd! Kimondhatatlanul magam alatt voltam, sokszor a könnyeimmel küzdöttem. Az ember természetesen próbálja minél tovább kitolni az aktív éveit, de egy idő után, még ha nehezen is, de be kell látni, hogy ennyi volt, nincs tovább. Sajnos nagyon gyorsan elment ez az időszak, de nagyon jó emlékezni.

– Mi tervezel a következő húsz évre?
– Nagyon aranyos a kérdés (közben nevet – a szerk.). Szeretném, ha az én és a párom egészsége még sokáig jól szolgálna. Természetesen örülnék, ha a komáromi sport is a régi fényében tündökölne. Fontosnak tartom, hogy a gyerekeknek lehetőségük legyen sportolni, a lehető legjobb körülmények közt. Úgy gondolom, hogy a focicsapat most jó kezekben van, és szép jövő előtt áll. Iparkodni fogok, hogy minél több meccsre kijussak, és szurkolhassak a gárdának, hiszen az első helyen vannak. Megérdemlik.

Kovács Dávid