Hazánk éghajlata és az érzékeny fajták sora kedvező életfeltételeket nyújt az őszibarack levélfodrosodás kórokozója számára. Őszibarackfáink egyik legsúlyosabb betegségéről van szó, az aggasztó méreteket öltő gutaütésszerű pusztulások és a részleges faelhalások kórokozóival együtt említhető.

A levélfodrosodás közvetlen terméscsökkenést kiváltó tényező és az adott év eredményességét alapvetően meghatározza. Hűvös és csapadékos tavaszokon a fakadást követően rendkívül súlyos károkat okozhat. A közvetlen veszteségen kívül azonban közvetve is veszélyeztet, az erősen fertőzött fák hajtásai nem érnek be, egész ágrészek száradhatnak el, s az évenként ismétlődő kórfolyamat legyengülést, sőt pusztulást eredményezhet. A gomba megtámadja a fiatal leveleket, a levélnyelet, melyek megduzzadnak, torzulnak és piros színárnyalatot kapnak. A virágzat is megbetegedhet, sőt a nyáreleji fertőzések következtében a gyümölcsök is károsodhatnak. A fertőzés leggyakrabban a virágzás előtt, ill. alatt következik be 4°C-tól 14°C-ig terjedő napi átlaghőmérséklet mellett, nedves, csapadékos körülmények hatására. A járványos fellépésre kedvező az 5–8°C-os hőmérséklet tartós nedvesség-borítottságnál. A járvány kialakulását alapvetően az őszibarack rügyfakadása körüli időjárás határozza meg, meleg és száraz tavaszokon a fertőzés elmaradhat, ugyanis a hajtások fejlődése, a levelek kibontakozása ilyenkor felgyorsul, s a betegség veszélyessége lényegesen csökken.

A gomba nem csak a lehullott levelekkel telel át, hanem a fák kérgén, ágain, rügypikkelyeiben és hajtásain jelenlévő fertőző anyagok tömege révén is. Ezek a gombaképletek évekig fertőzőképesek maradnak, fejlődésük csak meleg nyarakon, ill. hideg teleken áll le.

Fontos kérdés a termesztett fajta érzékenysége is. Legérzékenyebbek a sárgahúsú közép- vagy kései érésű fajták, illetve nektarinok. A fehérhúsúak sokkal jobban ellenállnak a levélfodrosodásnak, s ha fertőződnek is, a betegség csak ritkán okoz hajtáselhalást, vagy nagyobb lombveszteséget. A közelmúltban jellemző gyakoribb tafrinás fertőzésekkel összefügg, hogy ma már elvétve találunk fehérhúsú fajtákat, míg a sárgahúsúak és nektarinok aránya megnőtt, ezzel összefüggésben a levélfodrosodás elleni hatékonyabb védelemre is szükség van.

A tafrinás levélfodrosodás elleni védekezés hatékonyságát alapvetően a lemosó kezelések eredményessége határozza meg, és egyéb károsítók visszaszorításában is kulcsszerepük van.

1. A lombhullás időszakában a gombaképletek pusztítására új, nagy hatékonyságú rézkészítmények állnak rendelkezésre, melyek a baktériumos ágelhalás, illetve korai pusztulás kórokozói ellen is hatékonyak.

2. Február végén, vagy március elején – amikor erre egy fagymentes periódus lehetőséget nyújt – kéntartalmú, pl. Vektafid S engedélyezett dózisával permetezzünk.

3. A metszési munkák időszakában réztartalmú készítmények valamelyikével ismét lemosó jellegű permetezést adjunk, ami a fás részeket pusztító kórokozók és a levélfodrosodást okozó dérgomba ellen egyaránt hatékony. Ez az időszak pirosbimbós állapotnál, ill. közvetlenül előtte van.

4. Pirosbimbós fejlettségtől olyan permetezés javasolható, mely mind a tafrinás, mind a citospórás (gutaütésszerű) fertőzések ellen eredményes. A kis lombfelület miatt erre a célra elsősorban kontakt és széles hatásspektrumú gombaölő szerek alkalmasak. A gomba az új levélkéket már akkor fertőzi, amikor azok 0,5-1 cm-esek. Ezért ettől a mérettől a meleg idő állandósulásig – amennyiben párás, esős és hűvös időjárás az uralkodó – permetezni kell a fertőzés megelőzésére. A Score és Folicur Solo hatásos szerek a baj ellen, de csak akkor, ha a fertőzéskor kezeljük velük a fát. A torzult levelek a fertőzés után 10-14 nappal jelennek meg, ekkor már a permetezés elkésett, de az újabb fertőzés ellen hatásos lehet.

Kép és szöveg: miriák