„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, 
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.“
(Juhász Gyula)
Eljött az ősz, borongós, esős napok követik egymást. Szívünk is egy kicsit gyászba borul ilyenkor, hiszen november elsején és másodikán, mindenszentek napján és halottak napján járjuk a temetőt és megállunk egy-egy szerettünk sírja előtt, kezünkben virággal, és az örök világosságot jelképező gyertyával. Jól tudjuk, akit keresünk, az már nincs köztünk. Mégis eljövünk, hogy emlékezzünk, felidézzük azokat a pillanatokat, amikor még szerettünk is köztünk volt.
Az ember ilyenkor újra gyászol. Hozzánk tartozik a gyász, a könnyek, a szenvedés, a fájdalom éppen úgy, mint az öröm, a nevetés, a mosolygó tekintet. Csak az nem érti a gyászt, aki még nem szeretett, akinek nem fáj a veszteség, elvesztése annak, aki életének örömét és fényét adta. Csak az nem tud gyászolni, akinek nem hiányzik senki.
A mindennapi mókuskerékben is rendszeresen gondolok édesapámra, aki immáron tizenkettedik éve nincs közöttünk. Kedves szavai, segítséget nyújtó keze, intelmei, tanácsai nap mint nap hiányoznak. Azonban az ünnep eljövetelével ez még jobban felerősödik. Ilyenkor nemcsak halottaink miatt, hanem saját magunk miatt is kimegyünk a temetőbe.
Ahol szeretteink sírja mellett imádkozva rádöbbenünk arra a megmásíthatatlan igazságra, hogy bizony az élet múlandó. Hiába hajtjuk magunkat minden nap a munkában, hiába dolgozunk azért, hogy a legjobb és legdrágább holmikat, tárgyakat tudjuk megvenni. Egyszer véget ér az életünk, és ilyenkor a temetőket járva ezzel az érzéssel testközelből is találkozunk.
Szénássy Tímea