A Komáromi járás hontalanjai



Angyal Béla, gútai helytörténész évek óta lázasan kutatja a szlovákiai magyarok történetét, és hozzáfért olyan levéltári anyagokhoz is, amelyeket eddig a témával foglalkozó hazai történészek még nem dolgoztak fel. Kutatási eredményeiről rendszeresen tart előadásokat, nemrégiben a Duna Menti Múzeum Baráti Köre szervezésében a Komáromi járás a hontalanság éveiben (1945–1949) témában hallhattak tőle érdekfeszítő előadást.

Miután 1945. augusztus 2-án Beneš elnök aláírta a Német és a magyar nemzetiségű személyek Csehszlovák állampolgárságának rendezéséről szóló alkotmánydekrétumot – ami neve ellenére a német és magyar kisebbség állampolgárságának megvonását jelentette –, azok többé nem tartoztak egy államhoz sem. Innen ered a hontalanság évei kifejezés, amelyet Janics Kálmán könyve hozott be a köztudatba

Minden szomszédjával rossz viszonyban volt

„Ahhoz azonban, hogy megértsük, hogy jutottunk el ide, vissza kell mennünk az időben. 1919-ben megalakult Csehszlovákia, mely a legnagyobb számú kisebbséggel (34%) rendelkező európai állam volt. Nemzetiségi politikájából kifolyólag az ország a két világháború közti időszakban az összes szomszédos állammal rossz viszonyban volt, még Lengyelországgal is, bár esetükben ezt területi vita okozta. Mindemellett viszont Európa egyik legdemokratikusabb országa volt, amit jól mutat az is, hogy választójogot adtak a nőknek is, és legálisan működhetett a kommunista párt. A problémák akkor kezdődtek, amikor Hitler hatalomra került Németországban, s követelte a szudétanémet vidékeket” – mutatott rá Angyal Béla. A nagyhatalmak, hogy elkerüljék a második világháborút, a békülékenység politikáját követő Neville Chamberlain brit kormányfővel az élen 1938. szeptember 29-én aláírták az ún. Müncheni szerződést, melyben átadták ezeket a csehszlovák területeket Németországnak. Lengyelországnak sem kellett több, huszonnégy órán belül elcsatolta a vitatott területet, Magyarország pedig a magyar kisebbség által lakott részekre nyújtotta be igényét. Október 9–13. között a komáromi Megyeházában találkozott először a magyar kormány képviselete Teleki Pál miniszterelnök vezetésével a Tiso-féle küldöttséggel, de érdemi megegyezés nem született.

A legradikálisabb változatot fogadták el

Később a Bécsi-döntés értelmében húzták meg az etnikai határokat, és kapta vissza Magyarország a trianoni békediktátum nyomán elveszített területei egy részét. Csehszlovákia ezzel szétesett és létrejött a tiszavirágéletű Cseh-szlovák Köztársaság. Pár hónappal később ugyanis Tisoék német támogatással kikiáltották az önálló Szlovákiát. Nagyjából ezzel egyidőben Csehország német megszállás alá került, Magyarország pedig elfoglalta Kárpátalját. Magyarország azonban ezért a lépé-séért hatalmas árat fizetett, ugyanis kénytelen volt a tengelyhatalmak oldalán háborúba lépni.

„A Müncheni szerződés elfogadása után Beneš elnök hivatalosan lemondott, majd Londonba ment, ahol megalapította a csehszlovák emigráns kormányt. Egészen 1945-ig, a háború végéig innét szervezi az ellenállást – részletezte a történész, aki személyesen tanulmányozta át Eduard Beneš több száz doboznyi kéziratos hagyatékát. – 1942-től kormányát már az angolok is elismerték.” Beneš tevékenységének fő célja a Müncheni döntés semmissé tétele volt. Fő vesszőparipája viszont egy olyan politikai helyzet kialakítása, mely eleve ellehetetlenítené, hogy az országgal a jövőben még egyszer olyan méltatlanul bánjanak, mint a Müncheni döntés esetében. Erre egy erős, kisebbségek nélküli nemzetállamban látta a garanciát. Ettől kezdve a kisebbségek kitelepítésének terve egyre komolyabbá vált. Az emigráns kormány több változatban gondolkodott, de végül a legradikálisabbat fogadták el, mely szerint a kisebbségeket meg kell fosztani állampolgárságuktól, azzal a kitétellel, hogy ha valaki vissza szeretné kapni, bizonyítania kell, hogy nem volt fasiszta és antifasiszta nézeteket vallott.

Előbb az angolok, majd később Roosevelt elnök is jóváhagyta a német kisebbség kitelepítésének gondolatát. A folyamatot az 1943-decemberében Sztálinnal és Molotovval Moszkvában megkötött szovjet-csehszlovák szövetségi és kölcsönös segítségnyújtási szerződés zárta le.

Nyolcezer vagonnal számoltak

Angyal Béla kiemelte a katonaság szerepét, amely az elméleti terv gyakorlati megvalósítását dolgozta ki a kitelepítések előkészítésében. A II. világháború befejeztével szörnyű időszak köszöntött a német lakosságra. Embertelen körülmények közt, gyalog hajtották őket Ausztria felé. A menetben több százan haltak meg. A történész többek közt bemutatta azokat a dokumentumokat is, melyek igazolják, hogy a katonák még azt is előre kiszámolták, hogy az eredetileg tervezett négyszázötvenezer magyar kitelepítéséhez nyolcezer vagonra lenne szükség. A Komáromi járás hatvanezer lakosából negyvenezret szerettek volna átköltöztetni Magyarországra. A nagyhatalmak azonban, ellentétben a szovjetekkel, akiket Molotov külügyminiszter képviselt, nem támogatták Szlovákia kitelepítési törekvéseit.

Mindettől függetlenül a Nemzetbiztonság Országos Főparancsnokságának parancsa alapján még 1945 májusában megkezdték azoknak a hivatalnokoknak (ún. „anyási”) kitoloncolását az országból, akik a visszacsatolás éveiben magyar állampolgárként a magyar közigazgatást szolgálták. Komáromból rajtuk kívül három, itt tanító irgalmas nővér is erre a sorsra jutott.

Mindeközben, ahogy azt a korabeli dokumentumok is bizonyítják, a komáromi magyarság nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a város területileg már nem Magyarországhoz tartozik. Röplapokon követelték a szlovák fasizmus helyett a magyar demokratikus rendszert, a magyar iskolák megnyitását, tiltakoztak Klapka György szobrának ledöntése ellen. A felvidéki magyarság helyzetét látva, a magyar külügyminisztérium tiltakozó levelekkel bombázta a nagyhatalmi államvezetőket, mivel magával Csehszlovákiával 1947-ig nem álltak diplomáciai kapcsolatban.

Az 1945-ös Potsdami konferencia után felgyorsultak az események. Első körben 1945 őszén tízezer magyar férfit internáltak, illetve deportáltak Csehországba kényszerközmunkára. Komáromból 1300-at, Gútáról 500-at vittek el. Leginkább nehéz fizikai és gyári munkára fogták őket. Az emberek fizikailag és lelkileg egyaránt nagyon megszenvedték ezt az időszakot. Sokan, amint lehetőségük nyílt rá, hazaszöktek.

Kitelepítés, reszlovakizáció

Hosszú tárgyalássorozat után 1946. február 27-én Gyöngyösi János külügyminiszter és Vladimír Clementis államtitkár aláírták a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt Budapesten. „Ennek értelmében Csehszlovákia annyi magyart jogosult áttelepíteni, ahány magyarországi szlovák jelentkezik átköltözni. A magyar parlamentben hatalmas viták folytak erről, de végül elfogadták, s megkezdték a szlovák kisebbség agitálását. A négyszázezer szlovákból kilencvenhétezer, főleg a szegényebb falusi ember jelentkezett. Ellenben a Benešék 105 ezer, öt kataszteri holdnál nagyobb földdel rendelkező gazdát, illetve értékesebb ingatlannal rendelkező iparost listáztak. Közben a Csehszlovák kormány elindította a reszlovakizációs programot is. Ennek lényege az volt, hogy aki lemond magyar nemzetiségéről, és felveszi a szlovák nemzetiséget, az elkerülheti a kitelepítést. A magyarok kétharmada, háromszáznyolcvanezer személy egyezett ebbe bele. A falvakban az emberek összeírásában a kommunista komisszárok segédkeztek. Gútán egy Németh Dániel nevű cipész töltötte be a posztot.

Az első szerelvények a kitelepített lakosokkal 1947. április 12-én indultak el. A Komáromi járásból mindenekelőtt Békéscsabára vitték a családokat.

A teljes elszlovákosítás volt a cél

Angyal Béla idézte a Szlovák Telepítési Hivatal Komáromi Területi Hivatala elöljárójának jelentését, amelyből kiderült, hogy 1946 júliusában a kitelepítésekkel az volt a cél, hogy a Komáromi járásban 28 százalék alá csökkenjen a magyarok aránya, amely aztán a „tudatos szlovák politika” nyomán 5 éven belül eltűnik. A reszlovakizációs bizottság 1947 végén készített összegzéséből pedig kiderült, hogy míg 1930-ban a Komáromi járás lakosságának 82 százaléka volt magyar, 1947 végén már mindössze 58 százalék. Ekkor változtatták meg országszerte az ősi magyar települések többségének nevét is, mégpedig egy nagyon alacsony szintű jogszabállyal, gyakorlatilag egy hirdetménnyel.

Mivel a Csehszlovák kormánynak egyre nagyobb nemzetközi, főleg az amerikai kormány részéről, komoly nyomással kellett szembenéznie, 1949 nyarán feladták ördögi tervüket. Ekkorra azonban már több mint kilencvenezer felvidéki családot telepítettek ki.

Az emberiség történelmében a nemzetiségek ilyen nagyarányú jogfosztása, kollektív bűnösnek nyilvánítása és kitelepítése egyedülálló. Sajnálatos, hogy ennek éppen a felvidéki magyarság volt az egyik elszenvedője!

Janković Nóra

Kapcsolódó cikkeink:
Történelmi bűn a felvidéki magyarok kitelepítése
Trianon: egy igazságtalan döntés Komáromból nézve
Otthontalan memoár
Megfosztva és elüldözve

Top