A győzelemnél nincs jobb fájdalomcsillapító!



Hogyan és mikor kezdték pályafutásukat? Mi lesz az olimpián? Mit gondolnak az utánpótlásról, és mit tanácsolnak a fiataloknak? – ezekre a kérdésekre is válaszolt a néhány hete K4-ben újabb világbajnoki aranyat besöprő két kajakos, Vlček Erik és Tarr György, illetve edzőjük, Likér Péter.

A komáromi csónakházban találkoztunk a város világbajnoki aranyérmeseivel, hogy egy kicsit jobban is megismerhessük, miből is áll egy élsportoló élete, és mi minden kell ahhoz, hogy valaki egy világversenyen is a dobogó legfelső fokára tudjon állni? A Vlček Erik, Tarr György és Likér Péter alkotta csapat nagyon jól működik, a felek remekül kiegészítik egymást, az interjú alatt többször is befejezték egymás gondolatait. S hogy mi sült ki ebből? Íme!

kajkk2

– Hány éves korotokban kezdtétek, és miért éppen ezt a sportágat?

V.E. – Hétéves voltam, amikor a szüleim kihoztak ide a töltés mellé. Nem volt céltudatos ennek a sportnak a kiválasztása, de láttam a vízen köröző gyerekeket, és én is ki akartam próbálni. Azóta itt ragadtam.

T.Gy. – Én is nagyjából annyi idősen ismerkedtem meg a sportággal, mint Erik. Annyi a különbség, hogy az én édesapám kenuzott, ezért ő már régóta mozgott ezekben a körökben. A csónakházban volt egy saját szobája, mondhatni én is itt nőttem fel.

L.P. – 12 évesen kerültem ide, de többször is kidobtak, mert túlsúlyos voltam. Én viszont mindig visszajöttem, nem adtam fel, és később már elég jó eredményeket értem el. Akkoriban a nagyok aranyérmei motiváltak, én is mindig ilyet akartam magamnak.

– Mikor ismerkedtek össze? Emlékeztek arra, milyen volt az első benyomásotok egymásról?

V.E. – Gyuri két évvel idősebb, mint én, és gyerekkorunkban, amikor ő már nagy hajóban evezett, én még mindig a kiscsónakban ültem. Ő akkor már nyerte a versenyeket, én meg felnéztem rá ezért. Már 18 éves voltam, amikor arról volt szó, hogy kipróbáljuk, mit tudunk együtt mutatni. Sydney-be is együtt jutottunk ki, a négyeskajakban, és azóta közösen csinálunk mindent.

T.Gy. – Ne haragudjatok, de nekem már nagyon homályos az az időszak, pontosan arra sem emlékszem, hogy akkoriban éppen kinél edzettem.

– Mit sportoltok még a kajakozáson kívül?

V.E. – Nagyon szeretek bringázni, de szezon közben igencsak vigyázni kell ezzel, nehogy megsérüljön az ember. Persze, a kajakozás mellett futunk is, ez kell a megfelelő kondíció eléréséhez. Főleg télen, amikor kevesebb az edzéslehetőség. Ilyenkor jön még az úszás, de a sífutás is.

T.Gy. – Én hokizni szeretek, télen gyakran eljárok. Persze, ez is egy veszélyes sportág, nálam pedig hatványozottan, mert nem tudom nem komolyan venni, és a jégen is keményen odateszem magam.

11889534_10153519071726308_2151409561221233385_n

– Hogyan emlékeztek vissza életetek legelső aranyérmére?

V.E. – 16 évesen, Trencsénben, kajak egyesben hoztam össze az első aranyamat, ötszáz méteren. Később is nyertem versenyeket, de csak párosban. Nem igazán voltam jó egyéniben, annak ellenére, hogy még így is szereztem néhány érmet .

T.Gy. – Még Csehszlovákia létezett, amikor Less Karcsival párosban nyertünk egy aranyérmet. Karcsi egyébként nagyon tehetséges volt, de később sajnos befejezte.

– Milyen érzés elsőként áthaladni a célon?

V.E. – Leírhatatlan. A versenyek nagyon nehezek, megerőltetőek, és amikor a célba érsz, minden porcikád fáj. A győzelem viszont olyan eufóriát okoz, aminél nincs jobb fájdalomcsillapító. Nagyon nagy öröm ez, mindenképpen.

T.Gy. – Ez mind igaz. Azt tenném még hozzá, hogy olykor nem is kell elsőnek lenned ahhoz, hogy boldog légy. Például amikor a kettesben bejöttünk a negyedik helyre, nagyon örültünk neki, hiszen az is olimpiai kvótát ért. Végül is, ez volt a célunk, amit sikerült elérni.

– Motivál, vagy inkább feszélyez titeket, hogy ennyien figyelnek rátok, szurkolnak nektek?

V.E. – Ma már máshogy van, mint például 10 éve. Az emberekhez sokkal könnyebben jutnak el az információk, ezáltal többen is ismernek minket, és persze a szurkolótábor is nő. Ez pedig nagyon jó érzés, hiszen én szeretem, ha valaki szorít értem. Tehát igen, nagyon is motivál.

T.Gy. – A világbajnokság után Trencsénben voltam egy hokimeccsen, és ott is sokan megállítottak, gratuláltak, pedig a jégkorong sokkal népszerűbb sportág, mint a kajakozás. Bevallom, nagyon jólesik az ilyesmi.

– Mi lesz az olimpián?

V.E. – Először is nagyon fontos a megfelelő felkészülés. Az olimpiáig folyamatosan fogjuk növelni az edzésadagokat, edzőtáborozni fogunk, hogy Rióban csúcsformában lehessünk. Persze, egyelőre csak a kvóta van meg, és a szövetség még nem mondta ki, hogy mi mehetünk majd, de világbajnokként reméljük, hogy mi leszünk ott.

L.P. – Ezek a fiúk egész életükben keményen dolgoztak, meg is van a megfelelő kondíciójuk. Más dolgokra is oda kell figyelni, hiszen edzeni mindenki tud. A legfontosabb az egészség, és a forma időzítése. Ez a kulcs, ezen múlik sok minden. Nemcsak bírni kell szusszal, hanem gyorsnak is kell lenni. Különösebben senkit sem kell motiválni, hiszen mindhárman tudjuk, hogy mit akarunk elérni, hogy miért is kínlódunk ennyit. Sok apró részletre kell odafigyelni.

T.Gy. – Remélem nem lesz az, ami 2012-ben, hogy a különböző válogatóknak köszönhetően olyan hajó állt össze, mellyel elég nagyot buktunk. Én is bízom abban, hogy az a négyes fog indulni, aki a világbajnokságot is megnyerte.

DSC_1413

– Mit gondoltok az utánpótlásunkról? Karrieretek végeztével nem akartok edzősködni, gyerekeket oktatni?

V.E. – Ezen még nem gondolkodtam, pedig lassan már aktuális lesz a téma. Ha lenne rá igény, szívesen segítünk, és egyébként is mindig itt leszünk a környéken. Nyitottak vagyunk minden ilyesmire.

T.Gy. – Jelenleg a 8-12 évesek között látok néhány olyan gyereket, akikkel érdemes lehet foglalkozni. A tini korosztály viszont már egy másik világ, ott érzékelem a gondokat is.

L.P. – Ahogy én látom, a mai fiatalok nem annyira céltudatosak. Emlékszem, régebben mindenki sportolni akart, nem voltak mobiltelefonok, internet és hasonlók. Nem sietett senki haza az edzésekről, mondjuk tanulni. Sajnos a maiak sem tanulni, sem sportolni nem akarnak. A profi sport kemény világ, és a mostani fiatalok ezt nagyon érzékenyen veszik. Ez egy kicsit csalódás. Nameg mindenki egyből akar mindent, és nem akarja végigjárni a lépcsőfokokat.

V.E. – Még annyit hozzátennék, hogy a mi időnkben nem kaptunk meg mindent azonnal. Nem voltak csúcs ruháink, kellékeink, mindenért meg kellett küzdenünk, nyerni akartunk, a szemünk előtt ott volt a cél. Ma már úgy jönnek ide a gyerekek, hogy jobban fel vannak szerelve, mint mi, ez pedig nem biztos, hogy jó, hiszen a teljesítményt nem a felszerelés adja.

– Mit csinál egy kajakos a szabadidejében?

V.E. – Például összejövünk, és együtt szórakozunk. Olyan barátokat, mint itt, sehol máshol nem lehet találni.

– Hogy viszonyul a család ahhoz, hogy gyakran vagytok távol?

V.E. – Nyilván a családnak is sokat kell áldoznia a sikerért. Nekem van két kislányom, feleségem, akinek van mit csinálnia, amikor nem vagyok otthon. Ő viszont tisztában van az én céljaimmal, és támogat ebben.

L.P. – Biztos hogy nehéz a lányoknak az ilyesmit elviselni, de a dicsőség okozta érzés kárpótol mindenkit. Nameg az sem mindegy, hogy ha mondjuk 10 év múlva elmondhatják, hogy az én apám világbajnok. Ez egyébként nem csak itt van így, aki a saját szakmájában ki akar tűnni, annak sokat is kell ezért tenni, az áldozatokat meg kell hozni.

T.Gy. – Az enyémek is bírják. Olykor persze van egy kis vita, de ez teljesen érthető.

– Mondjatok el nekünk egy vicces sztorit ami a pályafutásotokhoz köthető.

V.E. – Amerikában voltunk edzőtáborban, ahol Palo Blaho is ott volt, mint edző. Ő pedig szorgalmasan gyűjtögette az újságcikkeket, azzal, hogy majd otthon áttanulmányozza ezeket. Pár hét után már elég szép adag összejött neki, de mi éppen takarítottunk, és mivel nem tudtuk, hogy ez neki ennyire fontos, hát kidobtuk az újságjait is. Amikor ezt megtudta, nagyon dühös lett, és Gyurinak ki kellett mennie vele kukázni. Ez úgy nézett ki, hogy Gyuri fogta az edzőt, aki félig benne volt a szeméttárolóban. Persze, Palo kicsúszott a kezei közül, és beleesett a kukába. Nagyon vicces látvány volt. Na meg persze Tibi bácsival (Soós) is voltak nagy sztorijaink. Például edzés közben képes volt egyszerre hajót vezetni, időt mérni, szivarozni, telefonálni, és még kiabálni is ránk. Ilyenkor történt meg, hogy a szokásos „Kettő, egy, hopp” vezényszó helyett azt mondta: kettő, egy, halló!

– Mit üzentek azoknak, akik azon gondolkodnak, hogy kajakosok lennének?

V.E. – Szeretem a kajakozást, de bármilyen más sportágat sem szabad úgy elkezdeni, hogy azonnal világbajnokok akarunk lenni. Szépen, fokozatosan kell ezt felépíteni, apróbb célokat követve. Sok mindent ki kell bírni, főleg az eleje nagyon nehéz, de biztosan megéri. Még ha nem is jön majd össze a győzelem, a sport nagyon sok mindenre megtanít.

L.P. – A legfontosabb, hogy ha elesel, fel kell állni. Újra és újra. Ez a magánéletben, vagy a munkában is hasznos lehet. Ha lent maradsz, akkor vége mindennek.

(Delta)

(Interjúnk a Delta hétfői számában jelent meg, ám az utolsó mondat hiányosan került lapunkba. Ezúton is elnézést kérünk olvasóinktól és az érintettektől, hibánkat most javítottuk)

Top