Miről szólt a prágai tavasz, mit remélt a dubčeki reformoktól a csehszlovákiai magyarság? Hogyan tekintett a bevonuló magyar katonákra a magyarok többsége? Popély Árpád történészt kérdeztük a ’68-as eseményekről. Villáminterjú.

• Néhány mondatban hogyan lehet összefoglalni az Alexander Dubček által elindított reformfolyamat, a prágai tavasz lényegét?

– A reformfolyamat előzményei egészen a hatvanas évek elejéig nyúlnak vissza. A korábbi koncepciós perek elítéltjeinek 1963. évi rehabilitálása törvényszerűen felvetette a politikai rendszer és a közélet demokratizálásának, a gazdasági reform beindításának, valamint a cseh–szlovák viszony újrarendezésének a szükségességét. A társadalom és a pártvezetésen belüli reformerek által is egyre hangosabban sürgetett reformok útjából azonban végül csupán 1968 januárjában, Antonín Novotný pártelsőtitkár leváltása és Alexander Dubček első titkárrá választása után hárultak el az akadályok.

• Hogyan értékelte a reformokat a csehszlovákiai magyar értelmiség? Mit remélt tőle?

– Az új pártvezetés által meghirdetett reformkurzusra a csehszlovák társadalom valamennyi rétege rendkívül aktívan és pozitívan reagált, s meg is fogalmazta a számára legfontosabb igényeket és javaslatokat. Így tett a csehszlovákiai magyar értelmiség, pontosabban a magyar kisebbség érdekvédelmét ekkor nyíltan felvállaló Csemadok is. A Csemadok Központi Bizottságának 1968. március 12-i ülésén elfogadott és a pártvezetés elé terjesztett állásfoglalás a kisebbségi jogok alkotmányos rögzítését kérte a politikai vezetéstől. A Csemadok javaslatai között szerepelt az arányos nemzetiségi részvétel biztosítása és nemzetiségi szervek létrehozása a választott és a végrehajtó szervekben, a magyar kisebbség számára hátrányos 1960. évi közigazgatási elrendezés kiigazítása, a nemzetiségi szempontból egységes járások létrehozása, a nemzetiségi iskolahálózat fejlesztése és önálló irányításának megteremtése, nemzetiségi tudományos és kulturális intézmények létesítése, valamint az 1945 után hozott magyarellenes jogszabályok felülvizsgálása és a diszkriminatív rendelkezések eltörlése. A javaslatokat a pártvezetés kezdetben kedvezően fogadta és beépítette a párt akcióprogramjába. 1968 júniusában meg is kezdődött a nemzetiségi alkotmánytörvény előkészítése, az augusztusi megszállás azonban a kisebbségi magyar törekvések sorsát is megpecsételte. A prágai nemzetgyűlés 1968 októberében elfogadta ugyan a nemzetiségi alkotmánytörvényt, az azonban lényegében csupán a kisebbségi jogok formális rögzítésére szorítkozott.

• Kádár János és Alexander Dubček 1968 februárjában, majd a nyár folyamán is tárgyalt Komáromban, illetve Budapesten is. Milyen álláspontot képviselt Budapest?

– Kádár kezdetben rendkívül jó viszonyt ápolt Dubčekkel. Kádár, aki hasonló gazdasági reformokkal próbálkozott Magyarországon, mint a dubčeki Csehszlovákia, saját reformtörekvéseinek a megerősödését remélte a prágai tavasztól. A csehszlovákiai reformokat nemtetszéssel szemlélő kommunista pártvezetők tanácskozásain ezért sokáig éppen Kádár volt az, aki kiállt Dubček és a csehszlovákiai reformok mellett. A brezsnyevi Szovjetunióval azonban természetesen ő sem mert szembehelyezkedni, így amikor Moszkvában megszületett a döntés a katonai beavatkozásról, Kádár is beadta a derekát és Magyarország is részt vett Csehszlovákia megszállásában.

• A Varsói Szerződés öt tagállamának csapatai augusztus 21-ére virradóra lépték át a csehszlovák határt. Mennyivel előtte született erről politikai döntés, mi volt a fő oka?

– A végleges döntés csupán a szovjet pártvezetés augusztus 16-i ülésén született meg, Moszkva azonban hónapok óta fontolgatta a lépést. A brezsnyevi Szovjetunió már 1968 tavaszától egyre nagyobb nyugtalansággal figyelte a csehszlovákiai fejleményeket: a cenzúra eltörlését, a korábbi politikai üldözöttek és a pártonkívüliek szervezkedését, a spontán módon létrejövő autonóm szervezetek és intézmények megjelenését, valamint a polgári Csehszlovákia társadalmi és egyházi szervezeteinek újjáalakítására irányuló törekvéseket, amelyek egy plurális társadalom kialakulása irányába mutató lépések voltak.

• Hogyan tekintett a magyar hadsereg bevonulására az itteni magyarság? Mennyiben voltak lojálisak Csehszlovákiához, és fogták fel hazájuk és a reformok elleni támadásként, esetleg mennyiben üdvözölték az anyaország csapatainak érkezését?

– A szlovákiai magyarság nagy részéről elmondható, hogy a csehekhez és szlovákokhoz hasonlóan elítélte a katonai megszállást, s amíg 1938-ban felszabadítóként fogadta a magyar honvédséget, 1968-ban megszállóként tekintett a magyar katonákra. Az pedig, hogy a megszállásban Magyarország és a magyar hadsereg is részt vett, különösen érzékenyen érintette a magyar lakosságot, aminek a megszállás elleni tiltakozásaiban is hangot adott. Talán érdemes idézni a Dunatáj 1968. augusztus 29-i számának „Megbántottak bennünket…” című írását, amely a következőket fogalmazta meg: „A csehszlovákiai magyarság számára külön keserű csalódás, hogy a megszállók között itt vannak a Magyar Néphadsereg katonái is. Fájt, fáj és fájni fog. Úgy érezzük, mintha valamit – amit nemzetközi szolidaritásnak, kulturális hovatartozásnak neveztünk és ezt így is éreztük – éppen a magyar katonák loptak volna el tőlünk. A legfelsőbb parancsnokaik helyett mi is szégyelljük magunkat. (…) A megszálló magyar hadsereg legfőbb vezetése elárulta a csehszlovák–magyar barátságot és külön megbántottak bennünket: csehszlovákiai magyarokat. Külön tragédia a nagy tragédiában.”

• Mely dél-szlovákiai területeket szállta meg a magyar hadsereg?

– A köztudatban máig él az a téveszme, hogy a magyar hadsereg ugyanazokra a területekre vonult be, mint 1938 folyamán. A Magyar Néphadsereg azonban sem Gömör, sem Bodrogköz területére nem tette be a lábát. Ipolyságnál, Párkánynál és Komáromnál lépte át a határokat, s többek között Léva, Érsekújvár, Nyitra, Nagyszombat, Pöstyén, Nagytapolcsány és Nagykürtös megszállása fűződik a nevéhez.

• Mikor hagyták el Csehszlovákiát a Varsói Szerződés tagállamainak csapatai?

– Az összes megszálló hadsereg közül éppen a magyar csapatok kivonása kezdődött meg a legkorábban, 1968. október 20-án, és október 31-ére az utolsó magyar alakulat is elhagyta Csehszlovákia területét. A későbbiekben a többi megszálló haderő is távozott, kivéve a szovjetet, amelynek „ideiglenes” itt tartózkodása csak több mint 20 év elteltével, a rendszerváltást követően ért véget.

-cs-

(Cikkünk a Delta augusztus 21-i számában jelent meg.)