REAL-K

Harcban a reményért

porte1

Egyikük azért került az utcára, mert elveszítette a munkahelyét – egyiket a másik után. Másikuk családi problémáin nem tudott úrrá lenni. A gondok ráadásul sorra jelentkeztek. A harmadiknak évtizedek óta kínzó lelki terhek roppant súlyától kellene megszabadulnia. Feltéve, ha ő is úgy akarja. A legfiatalabb pedig, aki még csak most kezdené az életet, talán magyarázatot sem talál arra, miként jutott a kilátástalanság szélére. Nehéz sorsú hajléktalanok magányról, buktatókról és reményről, avagy történetek a komáromi hajléktalanszállóból.

Zászló a falon

A 39 éves R. a Váralja utcai hajléktalanszálló egyik kis szobájában lakik másodmagával. Lakótársával jól kijönnek. Valamikor kollégák voltak, évekkel ezelőtt együtt kerültek ide. R. előtte Kabátfalun, egy kis faházikóban élt – nem éppen ideális körülmények között. Az ivóvizet mindennap úgy kellett beszereznie. Ugyan egy közeli hentesnél sikerült elhelyezkednie, élete már akkor lejtmenetbe került. Azt mondja, most jól van, nem idegeskedik. Itt a szállón elviselhető az élet. Ennek ellenére, ha állandó munkahelyet találna, azonnal itt hagyna mindent. A mondat érces hangján egykedvűen hangzik, mintha maga sem hinne benne.

SONY DSC

A komáromi hajléktalanszálló

Az otthonosan berendezett kis helyiség elsőre egyetemi kollégiumi szobára emlékeztet. Annyi különbséggel, hogy itt nagyobb a rend. A szoba egyik végében mosdótál, a másikban színes tévé áll. Utóbbi fontos szerepet tölt be. A hajléktalanszállóban – a házirend szerint – alkohol nem fogyasztható, így a tévénézés a szórakozás legnépszerűbb formája. Persze csak akkor, ha betartják a házirendet…

R. ágya mellett, a falon egy zöld-fehér zászlóra leszünk figyelmesek – rajta nagy betűkkel: Ferencváros. „Nem vagyok fradista. Egy pincében találtam, mikor még a városnál dolgoztam. Nem tudom, miért, de azóta őrzöm. Talán csak azért, mert valamikor én magam is igazolt labdarúgó voltam. Németh Szili és Léránt Peti csapattársam volt az ifiben. Felnőttfejjel is folytattam. Volt olyan időszak, amikor a fociból éltem, s csak a fizetési napokon kellett bejárnom a szövetkezetbe“ – meséli foteljébe süppedve.

Születésnap

R. gépszerelőnek tanult, majd egészen fiatalon, 21 évesen megnősült. Hamarosan fia született, házassága azonban nem tartott sokáig. „Talán csak négy évig. Már nem is tudom. Az igazság az, hogy volt két problémás sógorom, akik gyakorlatilag egymást váltották a sitten. Állandóan marták egymást és a környezetüket” – emlékszik vissza. Akkoriban családjával az anyósánál lakott, amivel nagyon nem tudott kiegyezni. „Nehezen viseltem a helyzetet, ezért a fiam születése után haza akartam menni. Elmenekülni onnan. De az asszony hallani sem akart erről, válás lett belőle“ – teszi hozzá.

SONY DSC

Szoba a szállóban

Mióta a hajléktalanszálló lakója, csaknem minden nap hat óra után kel. Sokat segít a városi hivatal szociális munkásainak. Ő nyitja és zárja a melegedőt, ahol télen azok kapnak helyet, akiknek a konténerszobákban már nem jutott. Vélhetően így tesz majd december 30-án is. Azon a napon, mikor fia betölti a 18-at. Azt mondja, bár megvan a száma, a köszöntés elmarad. Évek óta nem beszélnek. „A havi harminc eurós gyerektartást az állami segélyből fizetem. A sógoromtól hallottam, hogy valami művészeti suliba készül, vagy mi az isten!” – mondja. Szavai mögött semmi indulat nincsen.

A szállón a barátság fokát leginkább az alkoholszint határozza meg. Segélyosztás idején több jut az italra, így az ember barátai is megszaporodnak, a hónap végére azonban nagyot változik a helyzet. Karácsonykor sem borulnak majd egymás keblére, közös ünneplés sem igen lesz – jegyzi meg R., aki valamikor elsőáldozó volt, bérmálkozott és templomban esküdött. A miséken Isten csodáját számtalanszor megtapasztalhatta. Vajon képes-e még ezt befogadni a lelkébe?

Hazavágyni

Tina aranyos, kedves teremtés. Hangját alig-alig hallani, ám szemmel láthatóan szeret játszani. Persze egy kiskutyától ez nem is olyan meglepő. Élénken figyeli, ahogyan gazdája az együttélés szabályairól beszél. „Örülünk, hogy van egyáltalán ez a szálló, s hogy mi helyet kaptunk benne. Ha ez nem lenne, nem is tudom, mihez kezdenénk. Vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani. 29-en élünk itt összesen, tisztelnünk kell a másikat” – mondja A., miközben Tinát az ölébe veszi. A kutyusnak itt jó sorsa van, a negyven év körüli nőnek ebből kevesebb jutott.

Gyermekotthonban nevelkedett, ahonnan többször is megszökött. Tizenhét éves volt, amikor karácsonyra hazaengedték, de többé már nem tért vissza az intézetbe. „Mindig is hazavágytam. Még akkor is, ha tudtam, otthon nem lehet sokáig kibírni. Apám rettentően megkeserítette az életünket, különösen az enyémet. Öten voltunk testvérek, számára a feketebárány mindig én voltam” – meséli.

porte2A Porte polgári társulás civilekkel karöltve rendszeresen oszt ételt az utcán élő hajléktalanoknak

Álmok

Pár hónappal később A. el is ment otthonról. Gondolta, máshol talán jobb sors vár rá. Nem így lett. Mert bár megismerkedett egy férfivel, akitől hamarosan fia született, újabb akadályokkal kellett megküzdenie. „Hat évig éltünk együtt, mégsem házasodtunk össze. Amikor szétmentünk, hároméves sem volt még a gyerek. Ahogyan apámmal, vele sem lehetett bírni. Nem hozzám való volt: kártyázott, gépezett. Volt ott mindenféle téma” – jegyzi meg. Ám ettől még mindig volt lejjebb. Például akkor, mikor fia is intézetbe került. Mint mondja, hiába szerette volna felnevelni, erre nem volt meg a lehetősége.

Hogy ezt követően pontosan hogyan alakult az élete, arról nem szívesen beszél. Annyit azért elárul, volt, hogy az utcán élt – kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz évet. „Addig örülök, amíg itt lehetek. Itt van a kiskutyám is. Nekem már csak ő maradt” – mondja, ám Tina – talán most először – nem figyel. Hozzáteszi, ő magának karácsonyra nem kíván mást, csak egészséget. És biztos munkát? Albérletet, lakást? – kérdezzük. „Ezek nekem már csak álmok” – hangzik a válasz.

Minden nap ugyanaz

Nehéz megmondani, hogy az idei karácsonyt pontosan mennyien töltik a komáromi utcákon. Annyit tudni, hogy jelenleg 25 adag ételt osztanak szét a rászorulóknak. Ők azok, akiknek legfeljebb csak a melegedőben jut hely. T. közülük az egyik. A kaput fél ötkor nyitják, az idősebb, jól megtermett, borostás férfi azonban már órákkal azelőtt az épület előtt toporog. „Nincs egy kis aprója?” – kérdezi, majd elmeséli, korábban ő is a szálló lakója volt, ám saját hibájából távoznia kellett onnan. „Betegállományban voltam. Le kellett volna adnom egy papírt, hogy nem tudok dolgozni menni. Nem tettem meg, ez lett belőle” – néz maga elé. Arca sokkal elnyűttebb, mint azoké, akikkel a szállóban találkoztunk.

Azt mondja, valamikor három családi háza volt, de később valamennyit elajándékozta. Aztán arról beszél, hogy nyolcvan százalékban nem az ő hibája, ahová jutott. Állítólag évekkel ezelőtt kirabolták az újvári állomáson. Sok pénzt vettek el tőle. Az egész történet meglehetősen zavaros. Egy váratlan pillanatban, mikor senki nem figyel, kiböki: „Rosszat tettem”. És elmeséli, hogy 21 évesen egy Nagykürtös melletti bányában dolgozott. Egy éjjel társaival betörtek a telepre. Az őrrel – állítja – ő végzett. Az ügyész halálbüntetést kért, ám végül 22 év börtönbüntetéssel megúszta. „Leopoldovban ültem. Kiverték az összes fogamat” – teszi hozzá. Amikor az ünnepekről kérdezzük, beszélgetésünk óta először halvány mosoly jelenik meg az arcán. „Úgy veszem a karácsonyt és a szilvesztert, mint bármilyen más napot az évben. Minden napja egyforma, akinek semmije sincsen” – jegyzi meg.

SONY DSC

Éjféli mise

Ricsi, aki egyedüliként járult hozzá, hogy keresztnevét megemlítsük, mindössze 24 éves. Két hete került az utcára. „A Komenský 40-ben laktunk egy albérletben anyummal, mert apum meghalt, még 2009-ben. A lakást most eladták, anyum egy barátnőjénél húzta meg magát, nekem nem volt hová mennem” – árulja el. Ő is a melegedő nyitására vár, na meg édesanyja üzenetére, hogy megvan a pénz, amivel a barátnője tartozik neki. Több mint ötszáz euróról van szó, ebből ki tudnának venni egy új albérletet. A telefonhívás azonban már órák óta késik.

Ricsinek csak az alapiskolát sikerült elvégeznie. Apját, aki izomsorvadásban szenvedett, halála előtt hét hónapon át ő gondozta. Ez teljesen lefoglalta, így idejéből a tanulásra már nem futotta. Nem is csoda, hogy eddig csak alkalmi munkái voltak. Most éppen az sem. „Istenemre mondom, ha tehetném, még ma elmennék innen. A melegedő hideg, a két radiátor közül az egyiket ma összetörték. Vallásos vagyok. Római katolikus. Sz.rul érint, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Hogy mit hoz a karácsony? Nem tudom. Mindenesetre szenteste készülök az éjféli misére” – mondja kissé hadarva. (Lapzártánk előtt nem sokkal jó hír érkezik, Ricsi telefonja végül megcsörrent, édesanyja megkapta a pénzt, mehetnek az albérletbe!)

Advent van. A karácsony közeleg. Vajon az ünnep, a remény helyet követel magának a szívetekben? Jó volna hinni ebben.

Langschadl Mátyás
(fotó: Porte, Delta)

(Cikkünk a Delta december 19-i számában jelent meg.)

Top