Mit sportoljon a gyerekem?

Természetesen ez nem lehet kérdés, hiszen ha focirajongó vagyok, akkor biztos, hogy én nevelem a következő Messit, vagy ha éppen fiatal koromban kajakoztam, akkor nem is lehet kétségem a gyerek választott sportját illetően. Sajnos a válasz azonban messze nem ennyire egyszerű, és szélesebb szemszögből kell a dolgot vizsgálni.

Egy szuperszonikus gyorsasággal változó világot élünk. Csak az számít, ami most van, nincs idő megállni, elmélkedni. A fejlődés rögös útját végig járni meg olyan türelmet igényel, ami egyenesen luxusnak számít. Most kell minden, rögtön, azonnal. Eredmény, siker, csillogás. Kudarc nem létezik, vagy ha mégis, azt kimagyarázzuk, vagy dühösen lereagáljuk, amiből hosszú távon elfojtott szorongás lesz. Fals ideákat hajszolunk, csak a felszínt látjuk, és ez alapján határozzuk meg céljainkat, vagy gyermekeink jövőjét, mely egyenes út a csalódáshoz.

Azok a nyolcvanas évek

Messzire mennék vissza és őszintén szólva, nem szeretem a „bezzeg a mi időnkben” jellegű megszólalásokat, de ebben az esetben talán elengedhetetlen a múlt felidézése a jelen megértéséhez. Gyerekkoromban (80-as évek) a szabadidős tevékenységek elsődlegesen a mozgásban merültek ki. Szándékosan nem sportot írok, mert gyermekkorban a mozgás, mint olyan, alapozza meg a jövőt minden szempontból. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy általános iskolában olyan testnevelő tanárunk volt, aki bár a szocializmus vasszigorának jegyeit magában hordozta, mégis következetesen tartott testnevelés órákat, délutánonként sportköröket. Kellett futnunk, távolba ugranunk, krikett labdát dobnunk, rudat másznunk, bakot ugranunk, kézen állnunk. Bár akkor utáltuk és sokszor a félelmünket legyőzve kellet teljesítenünk, vagy éppen osztálytársaink hahotázása közben kudarcot vallanunk, visszatekintve mindez csak nevelt, formált, erősített bennünket.

Az iskolából hazatérve, az iskolatáskát ledobva egy vajaskiflivel a kézben már rohantunk is le az utcára fogócskázni, pilickézni, focizni, kosarazni, télen hokizni. Magunktól, vagy a barátaink hatására mentünk el az első edzésekre, ahol vagy leragadtunk, vagy mentünk tovább és próbáltunk ki újabb és újabb sportokat. Élveztük. Élveztük a mozgást, az általa kapott szabadságot, a társaságot, a poénkodást (melynek olykor célpontjai voltunk). Soha nem éreztem semmilyen nyomást, vagy eredménykényszert (azon kívül, amit saját magamra helyeztem) sem az edzőim, sem a szüleim részéről. Természetesen ennek a szabadságnak volt negatívuma is, hiszen sokan a kamaszkor későbbi szakaszában tehetségük ellenére elengedték a sportot, hogy élvezhessék az életet.

A mai gyakorlat

Ehhez képest a mai tapasztalatok alapján a szülők már 4-5 évesen kiválasztják a sportot, melyet csemetéjük „szeret”. Autóval elviszik az edzésre, végigülik azt (szünetekben itatva, törölgetve a jövő sztárját), autóval hazaviszik, közben elmondják, szerintük mit csinált rosszul a gyermek az edzésen. Aztán jön a hétvége, a mérkőzés, ahol lehet a többi szülővel „szakmailag” elemezni a történteket. Érdekes módon azok a szülők a legharsányabb szószólók, aki életükben nem rúgtak két egyenest a labdába, vagy nem futottak 100 méternél többet. Persze vannak kivételek, de sajnos személyes tapasztalatból tudom, hogy ők vannak kevesebben.

Legyen a sport öröm forrása

A címben szereplő felvetésre talán az eddig leírtak alapján még nem kaptuk meg a választ, viszont véleményem szerint ez a bevezető elengedhetetlen ahhoz, hogy kicsit átfogóbban lássuk a lényeget. Ami pedig nem más, hogy a sportra, mozgásra gyermekkorban elsősorban az öröm forrásaként, valamint személyiségi és fizikai fejlődésként tekintsünk. A fejlődés egyértelműen egy hosszú távú folyamat, melyet gyerekkorban kell kezdeni, de nagyon nem mindegy, milyen módon. Meg kell értenünk, hogy a gyermek túl korai specializálása egy adott sportágra inkább kontraproduktív lehet. Fiziológiai szempontból a gyermek a 7-13 év közötti korban a legszenzitívebb mindennemű fejlődésre. Gyorsaság, koordináció, erő, állóképesség, készségek, szokások fejlesztése megfelelő módon ebben az időszakban a leghatékonyabb. A társaságban, versenyhelyzetben (itt az edzésen belüli versengésre gondolok) kialakuló motiváció, vagy éppen egyéb stresszhelyzetek kezelésének módját is ebben a korban lehet a legmegfelelőbben fejleszteni, kezelni.

Próbálkozzanak minél több sporttal

Így ha a megfelelő választ keressük a kérdésre, az nem más, mint az, hogy minél több sportot kipróbáltassunk a lurkóval. Legyen ez atlétika, amely a mozgáskultúrát, koordinációt segíti, valamilyen egyéni sportgimnasztika, karate stb., ami az erő, koordináció mellett az önállóságot, fegyelmet is fejleszti, és valamilyen csapatsport (foci, kosárlabda, kézilabda stb.), ami mozgásfunkciókkal párhuzamosan a csoportban való szocializálódást is nagyban segíti.

Típusonként elég ezekből egy-egy edzés hetente, ami pár év elteltével megteremti azokat a megfelelő alapokat, melyek által készén állhat a gyermek az akár számára legkedveltebb és legmegfelelőbb sport kiválasztására. Nagyon nem szeretem a kategorizált focista, kosaras, kajakos, bokszoló megnevezéseket. Én a sportolóra szeretek atlétaként hivatkozni, ami magába foglalja azokat az általános alapokat, mellyel egy sportolónak rendelkeznie kell. Az olyan sportokban, mint a kajak, boksz, vívás stb. legyen meg az alapkészség a labdával való játékhoz, gyakorlatokhoz, vagy a labdajátékokat űzők is képesek legyenek alap gimnasztikai feladatok elvégzésére. Mindezt a gyerekkorban lehet a legjobban megalapozni. Senki nem lesz író, ha nem tanulja meg az ábécét, és biztosan nem fog könyvelni, ha nem tanul meg számolni. Tisztában vagyok azzal is, hogy jelenleg sokkal kevesebb a sport iránt érdeklődő gyermek, mint anno, és minden egyesület anyagilag függ a náluk jegyzett versenyző gyermekek számától, de ha szülőként következetesen kezeljük csemeténk jövőjét, akkor ez a fajta „makacs” hozzáállás elengedhetetlen részünkről. A választott sportágnál elég 12-14 évesen leragadni, és elkezdeni vele komolyabban foglalkozni. Addig élvezzék a mozgást, versengjenek, versenyezni vagy vérre menő küzdelmeket ráérnek később vívni. Személy szerint eddig a korig én eltörölnék mindennemű ranglistát, helyezés általi kiemelést, mert ez többször a szülőkről, vagy a nem épp példaértékű edzőkről szól, mintsem a gyerekekről, de ez egy nagyobb terjedelemben vitatható téma lehetne.

Hagyjuk a gyerekre a választást

Nagyon fontos dolog szem előtt tartani, hogy a sportoló gyerekek közül nagyon kis százaléka ér el profi sportolói sikereket, tehát semmiképp ne ez legyen az elsődleges célunk. Elsősorban az egészséges élet megalapozása, egy mozgásban sokrétű ember felnevelése, a sport által elérhető emberi kapcsolatok, utazások, tanulmányok lehetőségének kihasználása az, ami az egésznek a mozgatórugója legyen. Hagyjuk a gyermeket kiválasztani azt a sportot, melyet szeretne űzni, ebben legyünk folyamatosan támogatói, főleg azokban az időszakokban, amikor a pillanatnyi elkeseredettség, sikertelenség esetén feladás közeli gondolatai támadnak, emlékeztetve Őket a választásukra, illetve az eddigi pozitív élményeikre.

Bak Norbert, erőnléti edző

Top