Tavaly év végén jelent meg Simon Attila, a Selye János Egyetem tanszékvezetőjének, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatójának legújabb, Az átmenet bizonytalansága – az 1918/19-es impériumváltás Pozsonytól Kassáig című könyve. A Duna Menti Múzeum Baráti Körének szervezésében Komáromban is bemutatták a kiadványt, ahol a szerző elsősorban e városra fókuszálva ismertette a kor történéseit.
A neves történész a könyv megírásakor nem a már jól ismert nagypolitikai események sorozatára koncentrált, melyek elvezettek a trianoni békediktátum aláírásához, inkább arra, hogy az odavezető bizonytalan időszakot és az impériumváltás folyamatát – melynek következtében magyar állampolgárokból csehszlovákok lettek – miként élte meg a felvidéki magyarság.
Káosz és félelem
„Az 1918 őszén kezdődő és nagyjából egy évig tartó impériumváltás a háború utolsó hónapjaiban, egy olyan időszakban vette kezdetét, amikor már az ország és a lakosság is teljesen kimerült. Komáromot ugyan a véres csaták elkerülték, de a lakosság az élelmiszer- és áruhiánytól, a jegyrendszertől, az inflációtól és az egyre súlyosbodó spanyolnátha-járványtól így is sokat szenvedett – ismertette a társadalmi-szociális körülményeket Simon Attila. – Ebben a nehéz helyzetben ért el Komáromba az őszirózsás forradalom híre. Rövid, ám annál sűrűbb történelmi időszak volt ez, hiszen egymást érték a sorsdöntő változások: Károlyi Mihály vezetésével megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, az új állam törvényhozó szerve, kikiáltják a Magyar Népköztársaságot, bejelentik az ország kilépését az Osztrák-Magyar Monarchiából. Október 31-én pedig meggyilkolják Tisza István miniszterelnököt, aki a magyarság szemében a háború okozta nyomorúság és szenvedés fő okozója volt. Mindenki, a politikusoktól a kisemberekig ennek a lázában ég, így senki nem figyelt fel arra, hogy október 20-án kikiáltottak a csehszlovák államot.”
Mint minden rendszerváltás, az őszirózsás forradalom is a közrend meggyengülésével járt. Komárom és környéke sem volt kivétel. A régi hatalom képviselői, a jegyzők, a falubírák, a gazdagabb polgárok, a zsidó kereskedők rablások és egyéb atrocitások elszenvedőivé váltak. A városban a közbiztonság napról napra romlott. Az emberekben egyre nagyobb volt a félelem. Komáromban a helyi politikai elit gyorsan köpönyeget váltott, így meg tudta őrizni a hatalmát. Ugyanazok voltak a helyi nemzeti tanács tagjai, mint akik korábban a monarchiát szolgálták. A városban az erős szociáldemokrata gondolkodású munkásréteg pedig megalapította a helyi Nemzeti Munkástanácsot.
Beneš ragaszkodott a Csallóközhöz
Ebben az időszakban még nem lehetett pontosan tudni, hol lesz pontosan kijelölve a demarkációs vonal. Eduard Beneš azonban, aki külügyminiszterként vett részt a párizsi békekonferencián, a Csallóközhöz mindenképpen ragaszkodott. Még folytak az első világháborút lezáró tárgyalások, amikor decemberben a magyar csapatok kivonulnak a térségből, s szabad utat engedtek a bevonuló csehszlovák katonaságnak. A történész röviden elmondta, hogy egyes magyarlakta városokban miképpen fogadták őket. Komáromban január 9-én rendfenntartóként néztek rájuk, és tőlük remélték, hogy helyreállítják a közrendet. Igaz, ekkor még azt hitték, hogy mindez csak ideiglenes állapot. A megszállók is óvatosan viselkedtek, tartottak mindennemű véres incidenstől, mivel ekkor még nem volt aláírva a trianoni egyezmény. A lakosságra való tekintettel a rendeleteiket (egészen az év végéig) magyar nyelven adták ki. Így lettek a felvidéki magyarok a csehszlovák állam polgárai.
Az anyaországhoz akartak tartozni
Miután világossá vált, hogy ez bizony tartós állapot lesz, a magyarok szervezkedni kezdtek. Készen álltak megvédeni a szülőföldjüket. Több város, így Losonc, Kassa delegációt küldött Budapestre. Komárom lakossága levélben kérte a megszállás megakadályozását. Hiába, a Magyar Népköztársaság vezetői nem nyújtottak fegyveres segítséget a felvidéki magyarságnak. Arra hivatkoztak, hogy nekik az antant előírásait kell követniük. A komolyabb incidensek Pozsonyban az Erzsébet Tudományegyetem átvétele, a sajtócenzúra bevezetése, majd az őszirózsás forradalom utáni Magyarországon bevezetett szociális juttatások, a nyolcórás munkaidő, a nyugdíjrendszer stb. eltörlését követően kezdődtek el. A magyarságnak egy hónapon belül elege lett a megszállásból. Az egész Felvidéken egyre határozottabban léptek fel. Tüntetéseket, sztrájkokat szerveztek.
Komáromban a csehszlovák kormány bezáratta a lőszergyárat, ami 1600 munkás elbocsájtásával járt, megtiltották az átjárást (később hetente kétszer szigorú motozás után volt rá lehetőség) az Erzsébet hídon, leállították a csallóközi vonatközlekedést. A komáromiakból mindez olyan elkeseredést váltott ki, hogy február 3-án egységesen sztrájkba léptek. Ezen a napon szó szerint megállt az élet a városban. Nem nyitottak ki a boltok, zárva maradtak az iskolák és a hivatalok. Az üzemekben nem vették fel a munkát. Húszezer ember, mindennemű erőszak nélkül, az otthonmaradásával tüntetett. Az ellenállás elterjedt a környező városokban is. A nyolc áldozattal járó, február 12-i pozsonyi sortűzzel vetettek véget a csehszlovákok az ellenállási hullámnak.
Elindult a pénzreform
„A megszállt területeken a magyar tisztviselőket arra kényszerítették, hogy letegyék a csehszlovák államnak a hűségesküt. Ezt sokszor megtagadták, arra is volt példa, hogy eskü helyett a magyar himnuszt énekelték el. A hivatalokba a magyar címer, a magyar zászló helyett a csehszlovák állami szimbólumok kerültek” – mutatott rá Simon Attila. Megjelentek a szlovák nyelvű utcatáblák.
Február végén a csehszlovák állam, gazdasági önállóságának bizonyításaként, pénzreformot indított el. A lakosságot kötelezték, hogy az addigi fizetőeszközként használatos magyar koronát bevigyék a bankokba, ahol az egyes címletekre csehszlovák okmánybélyeget ragasztottak. „A rendeletnek azonban volt egy szépséghibája: a bevitt pénz 50 százalékát lefoglalták, és még az okmánybélyegek árának a megtérítését is a lakosokra hárították, így a bevitt pénzértéknek csupán a 49%-át kapták vissza. Ezek után senkinek nem volt túl nagy kedve az ügylethez. Mindenki megpróbálta inkább levásárolni a megmaradt magyar koronáját. Csakhogy a boltosok sem akartak veszteséget maguknak, így inkább nem nyitottak ki. Ennek következtében óriási felfordulás lett. A megoldást pár ügyeskedő találta meg. Budapesten nyomtattak hamis okmánybélyegeket” – ismertette az akkori viszonyokat a könyv szerzője.
Egyre durvább fellépés
Március 15-e előtt a hatóságok betiltották a megemlékezéseket. Az ellenszegülőket deportálással fenyegették. A közterületeken megkezdték a magyarság nagyjait megformáló szobrok ledöntését. A komáromi szociáldemokrata munkásság kiadott egy nyilatkozatot, melyben leszögezte, hogy hűek maradnak Magyarországhoz, a magyar nemzethez, és egyórás sztrájkkal emlékeztek meg a március 15-i forradalomról.
Március 21-én, Budapesten kikiáltották a bolsevik ideológiát követő Magyar Tanácsköztársaságot. Mindezt látva a csehszlovák vezetőségben egyre jobban nőtt a félelem, hogy a bolsevik forradalom átterjed a Duna bal oldalára is. Hogy elejét vegyék a szervezkedéseknek, bezárták a munkásotthonokat és a hangadó munkásvezetőket Ilavára internálták, ahol kegyetlen körülmények közt „túszként” tartották fogva őket. Ekkor tartóztatták le 156 emberrel együtt az ismert komáromi újságírót, Baranyai Józsefet is, aki a Komáromi Újság hasábjain szerette volna ellenállásra buzdítani a népet, s felemelte a hangját a csehszlovák katonaság fosztogatása ellen; a nyomda azonban ezt a cikket nem nyomtatta ki. Sokakat a várban felállított vesztőhelyen végeztek ki. Évtizedekkel később Baranyai az akkor megélt borzalmakat A vesztőhelytől az internáló táborig című könyvében örökítette meg. Az ellenállás május 1-jén a komáromi áttörésben csúcsosodott ki, ami nem csupán a munkások vereségével, de körülbelül négyszáz áldozatot követelő brutális vérengzéssel zárult.
„A helyzet 1920-ra demokratizálódott, s a lakosság ’beletörődött’, hogy Csehszlovákiában, magyar kisebbségként kell tovább élnie” – zárta előadását Simon Attila.
Janković Nóra
Trianon: egy igazságtalan döntés Komáromból nézve
Ezer gyerek ropta az összetartozás táncát
Klapkától az 1919-es áttörésig: dicső és dicstelen komáromi csaták
Amikor szovjetek éltek a várban