Békebeli karácsonyok

Komárom. Hogyan telhetett az Osztrák–Magyar Monarchia egyik nem túl nagy, de nem is a legkisebb, álmosnak éppen nem mondható, de nem is nyüzsgő városában az év legszebb ünnepe? A bennünk élő kép meglehetősen szentimentális: természetesen hullott a hó, az ünnepi vacsora után a családok körbeállták a kandalló elé állított karácsonyfát, énekeltek, a gyerekek kibontották az ajándékaikat – a lányok babát, a fiúk falovacskát, vagy játék kardot meg huszárcsákót kaptak –, aztán kézen fogva elsétáltak a Szent András-templomba az éjféli misére. Nem volt ez az őrült rohanás, a hajsza a minél nagyobb és drágább ajándékok után, nem tolongtak az emberek a plázákban és a szupermarketekben, ennélfogva sokkal meghittebb, bensőségesebb volt az adventi időszak és maga az ünnep. Eddig a meseszerű hipotézis. És most lássuk, milyen is volt valójában a „boldog békeidők” karácsonya. Meg fogunk lepődni. A Komáromi Lapok (KL) 1880 és 1913 között megjelent karácsonyi cikkeiből szemezgetünk.

Jégünnepély

„Oly kegyetlen hidegség zudult reánk már hetek előtt, hogy valóságos Szibéria volt körülöttünk, csupa jég, hó, zuzmara minden ponton, s a mi szintén a ritkaságok közé tartozik, beállt Nagy-Dunánk is már a hét elején, hogy járhassunk, közlekedhessünk rajta rakott szekerekkel s akár ágyukat is szállíthassunk keresztül aczélos jegén!” Ilyen volt a tél 1902 karácsonyán, de mielőtt még a fehér karácsonyok felszívódását a klímaváltozás számlájára írva felébredne a bennünk szunnyadó Greta Thunberg, gyorsan ide másolok egy másik, kedélyes kis időjárás-jelentést néhány évvel korábbról. A KL 1893. december 23-ai számában látott napvilágot e versike: „Csunya locs-pocs járja, most karácsony-tájba, ha ugyan még holnap fordulni kedvet nem kap. Esik, esik, egyre esik, nekünk sehogy jól nem esik; utczáinkon csak úgy dagad a sár és czipőnk fagyra reménykedve vár. Szomorú lesz; mert im fekete a karácsony, megváltanók akár jó mákos kalácson, hahogy hamarjában változnék fehérre, hermelin palástot venne akár bérbe. Mert igy, bizony isten, félni attól lehet, hogy mert a farkas nem eszi meg a telet: fekete karácsonyt fehér húsvét követ s akkor fedi mezőt hóból készült szövet. Bolond bizony, bolond az idő járása, baj lehet még ebből, akárki meglássa. Idő ravasz, télen tavasz, nyáron havaz, nem jól van az!”

(fotó: Fortpan/Saly Noémi)

Azt el kell ismerni, hogy százegynéhány évvel ezelőtt még a csúnya, esős december ment ritkaságszámba, és a fehér karácsonyok voltak túlsúlyban, aminek köszönhetően a családok sem a tévé előtt punnyadva töltötték az ünnepeket, hanem inkább korcsolyáztak egy jót, akár a befagyott Kis- vagy Nagy-Dunán, akár a mesterségesen kialakított jégpályákon. Az 1890-es években ilyen a 11-ik erődítmény mellett működött, ahol katonai zenekar is szórakoztatta a téli sport szerelmeseit. 1907. decemberében a Komáromi Football Club vezetősége a víztorony mellett létesített egy 2040 négyzetméter területű, kör alakú, gázvilágítással felszerelt korcsolyapályát, ahová sötétedés után is várták a vállalkozó kedvű korcsolyázókat. A pályához melegedő csarnok és korcsolyaszoba is tartozott.

Igazi sikertörténet volt az első karácsonyi vásár

A KL 20. század eleji számait böngészve izgalmas tudósításra bukkantunk. Eszerint 1906. december 8. és 16. között zajlott le az első karácsonyi vásár Komáromban, a vármegyeháza épületében. Ne a mai értelemben vett, utcai habzsi-dőzsikre gondoljunk, hanem inkább egy iparművészeti kiállítással egybekötött, patinás börzére, melynek célja a város és a szélesebb régió kézműves mestereinek és kereskedőinek felkarolása, az általuk készített egyedi termékek népszerűsítése, értékesítése volt.

Vármegyeháza, 1910 (forrás: Komáromi Fotóalbum)

A vásárt, melyet a Magyar Védő Egyesület komáromi fiókja szervezett a városi leányegyesület segítségével, Kálmán Rudolf főispán nyitotta meg ünnepélyes keretek között. A kovácsok, ötvösök, ékszerészek, könyvkötők, cukrászok, szíjgyártók, mézeskalács- és mézesbábkészítők, fafaragók, asztalosok és más iparművészek remekbe szabott portékái tömegeket csábítottak a vármegyeházára, csaknem az összes áru elkelt. „Az árusítást a Leányegyesület bájos hölgytagjai végzik, kik ellenállhatatlan kedvességgel működnek közre a magyar ipar fellendítésén” – olvasható a korabeli beszámolóban. A kiállításról, melyre gróf Esterházy Ferenc is ellátogatott, nem hiányoztak a kézimunkák sem, például a messze földön híres hetényi varrottas, amely a legkelendőbb áruk közé tartozott. Készítői – Kósdi Andrásné, Szabó Mihályné, Csintalan Ida és Szalai Andrásné – oklevelet kaptak és pénzjutalomban részesültek. A kézimunkák mellett igen keresettek voltak a babák, a mézesbábosok portékái, valamint a komáromi pipaszárak és szivarszopókák is. A vasárnapi záróünnepségen osztották ki a jutalmakat a legügyesebbnek ítélt mesterek között. Az első komáromi karácsonyi vásárt tombola és táncos mulatság zárta.

Jelige: „Csekély haszon, nagy forgalom!”

Ha azt gondolnánk, hogy a blekfrájdéj, a médián keresztül a nyakunkba zúdított karácsonyi reklámáradat, meg úgy általában az ünnepek előtti vásárlási őrület mind-mind a modern fogyasztói társadalom nyűge, akkor érdemes fellapoznunk a százegynéhány évvel ezelőtti újságok ünnepi számait, amelyek ugyanúgy hemzsegtek a különféle hirdetésektől, reklámoktól, sőt, a hírek közé csempészett PR-cikkektől, mint a mai sajtótermékek. A KL hasábjain zömében a helyi boltosok kínálták a portékáikat, lehetőleg minél harsányabban. Grósz Sándor főtéri könyv- és papírkereskedésének 1887. decemberi hirdetése például egy egész oldalt elfoglalt. A boltos a legnagyobb természetességgel reklámozta egy lapon a díszes, elefántcsont-kötésű imakönyveket, valamint a Borsszem Jankó című élclap „sistergős, czuppanatos” Tilos Naptárát, a következő ajánlással: „Tisztölöm a törvényt, de szeretem a tilost: kivált asszonyban és játékban! Mán pedig bő részed lesz mind a kettőben!”

(forrás: Komáromi Lapok)

Karácsony közeledtével nem csak a könyvkereskedők izzították be a marketinggépezetet. A derék komáromi boltosok serényen kínálgattak megannyi, állítólag „czélszerű és hasznos” ajándékot: divatárut, kalapot, Singer varrógépet, kerékpárt, ékszert, hangszert, pipere-szappanokat és illatszereket (díszdobozban!), karácsonyfadíszeket és gyertyákat. A vékonypénztárcájúaknak sem kellett elkeseredni, hiszen az 1880-as évek közepétől kezdve minden karácsony előtt megnyílt az „első komáromi olcsósági bazár”. A vásárlási hajszában megfáradt hölgyeket és urakat pozsonyi kétszersülttel, teával, forró csokival, díjnyertes mézcukorkákkal és szaloncukrokkal várta Fektor György Klapka téri cukrászdája, a mai Čili Cafe helyén. Arról, hogy mi került a módosabb komáromi polgárok ünnepi asztalára, Kálmán J. fűszer-, csemege és borkereskedésének 1884-es hirdetése segít képet alkotni: a „bécsi tormás kalbász”, a kassai sonka, az ananász, a datolya, a füge, a boszniai szilva és az olasz mogyoró mellett esetenként olyan különleges ínyencfalatok is, mint a rák, az angolna vagy a kaviár. Magától értetődő, hogy a Klapka téri fűszeresnél a legfinomabb pezsgők, borok, likőrök, jamaikai és belföldi rumok is fellelhetők voltak.

Fekete karácsony

„A kényelmesen butorozott, meleg szobák közepén még ott áll diszesen a fenyőfa, a gyermekek karácsonyfája és az ablaktáblán betekintő napsugár fényében megcsillan még a fának aranyja, ezüstje. De a város végén, a törpe házak gerendás hideg zugaiban sok helyen nem volt csillogó karácsonyfa. A kályha mellett sok helyen csak rongyokba öltöztetett éhes gyermekek melegedtek, ha ugyan volt minél melegedni s bizony-bizony szemük szögletében még ott csillognak a karácsonyi ünnep fájó könnycseppjei.“ A  KL hasábjain a dualizmus időszakában rendszeresen jelentek meg hasonló, szívbemarkoló sorok, jótékonykodásra buzdítva a módosabb polgárokat. A Komáromi Jótékony Nőegylet tagjai a város nemes szívű lakosait segítségül hívva minden évben állítottak karácsonyfát a Hefler Szilárd-féle árvaházban. „Mindegyik árva kapott egy csomag édességet, a leányok kis babát, a fiuk lovacskát vagy trombitát, azonkivül meleg ruhát, cipőt, kendőt vagy sapkát“ – olvasható a korabeli sajtóban.

(forrás: Komáromi Fotóalbum)

A városvezetés is igyekezett segíteni a szegény családokat – jótékony gyűjtéseket szervezett, melyek nyomán meleg ruhákat, tüzelőt osztottak szét a rászorulók, például a nyári szezonmunkákból élő, télen nincstelenné váló napszámosok között. 1900-tól népkonyha is működött a városban, melyet szintén a nőegylet tagjai vezettek.

Álarcos énekesek

Ami a szilveszteri estélyeket, bálokat illeti, a monarchiabeli Komárom lakosainak nem lehetett okuk panaszra. Amellett, hogy a kávéházak műsoros vacsorával, táncos mulatsággal várták a vendégeket, sok helyi egylet is rendezett félig-meddig privát partit. A két leglátogatottabb a városi dalárda (később Komáromi Dalegyesület), illetve az Iparos Ifjúság Önképző Egyesülete által szervezett „szylveszter-estély” volt, melyeket az I. világháborúig minden évben megtartottak.

(forrás: Komáromi Fotóalbum)

De vajon hogyan mulatott az úri közönség a boldog békeidőkben? Miután éjfélkor testületileg elénekelték a Himnuszt és a Szózatot, az egybegyűltek rendszerint „kivilágos kivirradatig” ropták a csárdást. A talpalávalót természetesen a messze földön híres komáromi prímások húzták. A legizgalmasabb műsorok azonban még ezelőtt, vacsora környékén kerültek terítékre. Voltak bűvészelőadások, verses kuplék, bohózatok, humoros felolvasások és „víg monológok”, melyeket a mai standuposok elődei adtak elő; olyan közkedvelt alkalmi humoristák, mint Hauptmann Imre vagy Zámbó Gyula. Nem maradhatott el a tombola sem; a fődíj mi más is lehetett volna, mint egy „szépen földiszített, eleven malacz”. A KL évről évre, részletesen beszámolt ezekről a vigasságokról. Az újság a szini műkedevelők 1881-es „szylveszter-estélyének” egyik bizarr produkcióját is megörökítette, melyet most a Delta hetilap olvasóival is megosztunk, hangsúlyozva, hogy a megtévesztő hasonlóság egy mai TV-show-val minden bizonnyal csupán a véletlen műve. „A vacsora végeztével mindenki kiváncsian várta a jelzett, de el nem árult meglepetéseket. Úgy tíz óra tájban azután kezdetét vette a tréfa. Először is a dalárda tagjaiból alakult állatnégyes tagját (természethű álarczokban) vezette elő Szilágyi Árpád úr mondván ékes dikcziót (szónoklatot – a szerző megj.) állatainak jeles tulajdonairól. Vidám kaczagás közt igen sikerülten ugatta, nyávogta, kodácsolta és röfögte el dalát az állatnégyes a majom harmonium kisérete mellett. Ismételni kellett a produkcziót.” Bízzunk benne, hogy legalább ilyen bohókás lesz a mi új esztendőnk is, miután jó mélyre eltemettük ezt a régit, minden bújával-bajával együtt.

Kacsinecz Krisztián
Címlapfotó: Fortepan/GGAABBOO

Top