Béhr Márton: egy igényes évad után jólesik a lassítás



Hat évvel ezelőtt Shakespeare Rómeójaként – amit harmadéves egyetemista korában bízott rá Martin Huba rendező – bizonyította a szakmának és a nézőknek tehetségét. Béhr Márton azóta színésznövendékből színművész lett, aki a Komáromi Jókai Színház társulatának tagjaként az idei évadzárón átvehette a Ferenczy Anna-díjat.

– Nagyon jólesett és nagyon örültem neki, hogy a színházi alkalmazottak engem tartottak méltónak az elismerésre. Számomra ez azt bizonyítja, hogy volt értelme a befektetett munkámnak. Voltak komoly kihívások. Az egyik, amikor kiderült, hogy a Külváros egyes jeleneteiben, Kiss Szilviával, a darab női főszereplőjével egyebek mellett tangót is kell táncolnunk. Csenky Nikoletta tánctanár érdeme, hogy a nézőkkel teljes mértékben el tudtuk hitetni, Franci képes lenne profi táncosként megélni. Szerettem a darabot. Azt viszont sajnálom, hogy június végén, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján nem tudtam magamból kihozni a maximumot és olyan erőteljesen megformálni Franci karakterét, mint a korábbi előadásokon. Rettenetesen bántott, de kellenek az efféle kudarcok is, mert tanul belőlük az ember. Viszont, ha visszanézek az évadra, akkor azt látom, tiszta lelkiismerettel tudom lezárni, mert a komáromi feladataim mellett még megtalált egy főszerep Budapesten is a Varázsfurulyában, aminek az alapgondolatát Mozart Varázsfuvolája adta.

• Nem ez az első főszereped a Nemzeti Táncszínházban, hiszen 2021-ben már felkértek Csoóri Sándor balladája, a Halálra táncoltatott lány címszerepére. Hogy talált rád Novák Péter rendező?

– Novák Péterrel először még egyetemistaként dolgoztam együtt a Szlovák Nemzeti Színház Sisi című előadásának próbái során, amit nővére, Novák Eszter rendezett. Ő koreográfus volt, én pedig kórustag, de mivel korábban néptáncoltam, lehetőséget kaptam a magyar verbunk eljárására. Gyorsan megtaláltuk a közös hangot, sőt a mozgáspróbákon mi, magyar diákok segítettünk neki a tolmácsolásban. Két évvel ezelőtt pedig felhívott, hogy főszereplőt keresve a Csoóri balladához, amelyet a Nomád Nemzedék Társulattal szeretne megrendezni, eszébe jutottam. Nagyon szép és tartalmas közös munka volt, amelyet idén a Varázsfurulyával folytattunk. Kamaszkoromban, amikor lázadoztam és egy időre hátat is fordítottam a néptáncnak, amibe tulajdonképpen beleszülettem, hiszen édesapám (Béhr László – a szerk. megj.), a Ghymes egyik alapító tagja, édesanyám pedig a Szőttesben táncol, nem gondoltam, hogy felnőttként ilyen sokat fog jelenteni számomra.

• Nehéz összeegyeztetni a kívülről jövő felkéréseket az anyaszínház előadásaival?

– A színház szerencsére tolerálja és lehetőségeihez mérten segíti is, hogy tudjak más társulatokkal, más projektekben szerepelni. Tavasszal az első szlovákiai magyar sorozatban, a Pressburgban kaptam egy szerepet. Jó volt kicsit kirándulni a film világába, és jó iskola volt arra, hogy kell viszonyulni a kamerához. Néha elmegyek egy-egy castingra. Egy filmdráma főszerepében, vagy egy olyan alkotásban, aminek van üzenete, mert úgy gondolom, hogy a színház, a film egyik fő feladata a szórakoztatás mellett az, hogy elgondolkoztassa az embereket és felhívja a figyelmüket a fontos és égető problémákra, szívesen kipróbálnám magamat. Ehhez azonban egy jó adag szerencse is kell.

• Mi az, amit magánemberként nehezen viselsz?

– A közönyösség. Az ember a gondolkodás képességével születik, sokan mégis, anélkül, hogy elgondolkodnának egyes problémán, most nem sorolom, mert a társadalmi kérdéseken át az erkölcsin keresztül számtalan van, közönyösen elmennek minden mellett. Saját erkölcsi normáik szerinti állásfoglalás nélkül. Szerintem bűn így elpocsékolni és leélni egy életet. Lehet, ezért is lettem színész, mert így még több érzelmet élhetek meg. De ha nem ezt az utat választottam volna, akkor is biztosan találnék olyan hivatást, aminek úgy van értelme, hogy azzal adhatok másoknak is. Egyre gyakrabban érzek késztetést arra, hogy zenében, dalszövegekben fogalmazzam meg a gondolataimat. Régebben muzsikáltam a Pósfa zenekarban és több hangszeren is játszom. Hiányzik a zene.

• A Béhr család elég különlegesnek számít, hiszen idősebbik öcséd, László, jövőre fejezi be a Pozsonyi Színművészeti Egyetemet, András pedig szeptembertől kezdi meg tanulmányait a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Vannak közös terveitek a nyárra?

– Az évad második felében Lacival együtt játszottunk a Komáromi Jókai Színház nagyszabású produkciójában, a Pál utcai fiúkban és a The Art Polgári Társulás által színre vitt Komámasszony, hol a stukker? című komédiában is. Ezzel nyáron több helyen is fel fogunk lépni. Nagyon jó érzés vele színpadra lépni és együtt dolgozni, mert mi, egyébként mind a négyen, mert van még egy öcsénk, rendkívül összetartó testvérek vagyunk. Ettől függetlenül a próbák során kollégaként viszonyulunk egymáshoz, ha valamit meg kell beszélnünk, akkor azt megbeszéljük, de nem személyeskedünk.

• Az elmúlt évadban láthattak a nézők drámában, vígjátékban, musicalben, stúdiódarabban. Melyik áll hozzád közelebb?

– Jó a változatosság, mert egy drámai szerep nagyon ki tudja facsarni az embert. Még a hétköznapi hangulatát is befolyásolja. Egy drámai előadás után általában utoljára szoktam elmenni az öltözőből, mert nekem kell 10-15 perc, míg visszarázódom a való életbe. Teljesen azonban nem tudom magam mögött hagyni. Emiatt jó néha könnyedebb darabokban játszani, mint amilyen ebben az évadban a Burundanga volt. És pont ez a változatosság adja a szakmánk egyik nagy pluszát. Ettől izgalmas, színes. Folyamatosan más karaktereket kell megformálnunk, felépítenünk saját tapasztalatainkból és saját személyiségünkből merítve.

• Lehet már tudni, hogy a szeptemberben kezdődő Tükrök évadában milyen karaktereket fogsz életre kelteni?

– Azt már tudom, hogy jövőre az összes darabban játszom, viszont ezúttal nem főszereplőként. A mellékszerepekben szeretem, hogy picit több ideje van rajta filozofálni az embernek, így lehetősége nyílik részletgazdag, emlékezetes alakítást nyújtani. Ezt látom, az egyik kedvenc filmszínészemnél, Gary Oldmannál is, akire kilencven százalékban mellékszerepeket osztanak a rendezők. Mégis maradandóak az alakításai. Egyébként sem vagyok az a típus, aki mindig reflektorfényben szeretne lenni. Én a munkámat, függetlenül attól, hogy a szereposztásnál hol látom a nevemet, imádom. Ráadásul úgy érzem, hogy a Komáromi Jókai Színházban a helyemen vagyok. Jól érzem magam a társulatban. Nekem szívügyem, hogy felvidéki magyar színházban játszhassak.

• Nekem úgy tűnik, hogy az elmúlt évadban alaposan túlvállaltad magad. Iktattál be a nyárra némi pihenőt?

– Táborozással kezdtem a nyarat, de rám fért, mert ebben az évadban csak három olyan napom volt, amikor nem csináltam semmit. Ipolyságtól nem messzire, Csábrág mellett, természetvédelmi területen, van egy hely, ahová 1952-ben anyai nagyikámat elvitték a szülei sátorozni. Az ott töltött tíz nap annyira meghatározóvá vált számukra, hogy attól kezdve évekig visszajártak. Felnőttként voltak esztendők, amik kimaradtak, de amikor édesapám benősült a családba, vele újraéledt ez a hagyomány. Jön az egész „szűk” család, ami nálunk 20-30 embert jelent. Ennek köszönhetően az unokatestvéreinkkel is rendkívül jó viszonyunk van. Rengeteg közös élmény köt minket a helyhez, sőt a családi legenda szerint még járni is a csábrági réten tanultam meg. Sokat jelent nekem, mert én igazából csak a természetben tudok megpihenni, leállítani a folyamatosan pörgő gondolataimat, mert az a típus vagyok, aki mindig gondolkodik, töpreng valamin. Egyik nap leültem egy szalmabálára a rét közepén és gitároztam két órán keresztül, majd feküdtem és néztem az bárányfelhőket. De ehhez kell az a tudat is, hogy ma már nem vár rám semmiféle feladat, nem vár rám semmiféle kihívás. Idén azonban korábban kellett sátrat bontanom, mert a Gombaszögi Nyári Táborban játszottuk Martin McDonagh Otthol című négyszemélyes darabját, amit Rédli Károly rendezett, dramaturgként pedig Csikmák Kati segítette munkánkat. Friss darab, hiszen bemutató a múlt hónapban volt a komáromi VMK-ban. Legközelebb csak valamikor ősszel fogjuk tudni újra játszani. De szeretnék még beiktatni pár olyan napot, amikor kimegyek úszni, árnyékban fekve olvasok, vagy éppen bringára pattanok.

• Nem lehet könnyű úgy ápolni a baráti kapcsolatokat, ha szinte csak a hivatásodnak élsz. A civil vagy a szakmai barátaid viselik jobban ezt a megfeszített munkatempót?

– Nagyon szeretek más közegben mozogni, és olyan emberek közt lenni, akik nem a színház berkeiből valók, mert én abban a kevés szabadidőmben, ami van, nem szeretek szakmázni. Fáraszt. Én akkor élni szeretem az életemet. A családommal. A gyerekkori barátaimmal. A sporttársaimmal. Egyszerűen civil élményekre vágyom. Nyári vakációra.

Janković Nóra

Top