Amikor szembejött velem “A magyar hozomány – Kelengyeládák titkai a Kárpát-medencében” című vándorkiállítás megnyitóját hirdető plakát, úgy gondoltam, a Duna Menti Múzeum egy korábbi, a komáromi asztalosok csodás tulipános ládáit bemutató kiállítását felülmúlni nem lehet.

Ám ahogy beléptem a Kultúrpalota kiállítótermébe vezető nagy fehér ajtón, szinte elállt a lélegzetem: fehér, ekrü, piros, vörös, kék, zöld, barna alapon megannyi színes kompozíció, virágoktól a madarakon át a magvas gyümölcsökig megannyi forma és színvilág köszönt vissza rám a szépséges kelengyeládákról.

„Nem volt két egyforma vidék: a ládák díszítése és színvilága koronként, tájegységenként, sőt az egyes bútorfestő központok szerint is változott. A kiállítás két kurátora, Székely Csilla tárgyalkotó, bútorfestő népi iparművész, valamint Huszti Kata bútorfestő-pedagógus, a magyar népművészeti és hagyományőrző közeg aktív szereplőjének közös munkája nyomán egy különleges világ tárul a látogatók elé. Az alkotók az 1750 és 1900 között készült kelengyeládák motívumvilágát tanulmányozták, megismerték az egyes tájegységek díszítő stílusát, majd annak kelengyeládáit újraalkották vagy éppen újraálmodták. Így született meg a kiállításon látható 64 kelengyeláda, 52 alkotó munkája Erdély, Magyarország, a Felvidék és a Délvidék különböző területeiről” – világosított fel Sipos Anna etnológus, a kiállítás védnöke.

Miközben nézzük a tájegységek szerint elrendezett kelengyeládákat, felvetem, hogy milyen sokat változott a világ száz év alatt. Ma ezeket a szépséges ládákat múzeumban nézegetjük, a lányok pedig rég nem kelengyét kapnak, hanem „borítékot”. „Évszázadokon át az apa kötelessége volt bebiztosítani a lányoknak a kelengyét. Voltak tájegységek, ahol már a lány születésekor beszerezték, és évek alatt fokozatosan töltötték meg, máshol csak a házasságkötés előtti időszakban rendelték vagy vásárolták meg a ládát. A belekerülő kelengye elkészítése az egész család és rokonság közös munkája volt, akár éveken át tartott, mennyisége, minősége és összetétele pedig a család anyagi és társadalmi helyzetétől függött. Egy tehetősebb lány több és nagyobb ládával indulhatott férjhez, míg egy szegényebb családban akár egyetlen, felmenőktől örökölt kis láda is képviselhette a hozományt. A házasságkötéskor a láda ünnepélyes menet részeként került a vőlegény házába, és szinte mindenhol egy életen át a nő tulajdona maradt, sőt generációkon keresztül öröklődhetett. Ha új ládára nem tellett, újrafestették a nagymamáét vagy az édesanyáét, és azzal indult férjhez a lány. A kelengyeláda nem csupán a hozomány része volt: legtöbbször végigkísérte a nőt egész életén, tanúja lett sorsa alakulásának. Arra is akadt példa, hogy a fiatalon elhunyt asszonyt a ládájával együtt temették el” – magyarázta Anna.

Az esküvő előtti „siratóestén” a lány hozományát közszemlére tették a szülői házban, majd miután átköltözött a férje házába, ott ugyanúgy, hogy a rokonság láthassa, mit hozott magával. A kelengyeládák kezdetben a nemesi otthonok fontos darabjai voltak, később azonban a paraszti családok házaiban is egyre népszerűbbé váltak. A XVIII. században előbb a nagytáji, majd a XIX. században a kistáji stílusok különböző változatai alakultak ki, amelyek egészen az első világháborúig meghatározóak maradtak. Népszerűségük csúcspontját a XIX. században érték el, a második ipari forradalom után a festőasztalos mesterség azonban fokozatosan háttérbe szorult.

Sipos Anna rámutatott: a 2027. február 26-ig látogatható kiállítás különlegessége abban rejlik, hogy a Kárpát-medence bútorfestő hagyományait, a magyar népi kultúra tárgyi és szellemi örökségét kortárs alkotásokon keresztül idézi fel. A múlt értékeit nem lezárt örökségként, hanem ma is élő, továbbadható és újraértelmezhető tudásként mutatja fel. JN.

Kapcsolódó cikkeink:
Támadások a magyar közösség ellen
Újdonságok a Duna Menti Múzeumban
Szenzációs festmény a múzeum gyűjteményében
Nehéz örökséget kapott az új igazgató