Amikor a természet kezd elcsendesedni, a fák elveszítik leveleiket, a nappalok egyre rövidebbek, valahogy mi magunk is gyakrabban merülünk el gondolatainkban. Közeledik mindenszentek és halottak napja. Az az időszak, amikor a temetők megtelnek virágokkal, mécsesekkel, és talán egy kicsit több időt szánunk azokra, akik már nem lehetnek közöttünk. Pedig az emlékezésnek nincs kijelölt napja.

A hiány nem nézi a naptárt. Nem vár november elsejéig, és nem múlik el november másodikával. Ott van velünk az év minden napján. Néha egészen csendesen, szinte észrevétlenül, máskor pedig olyan erővel tör ránk, mintha csak tegnap veszítettük volna el azt, akit szerettünk.

Édesapám már huszonegy éve nincs közöttünk. Huszonegy év. Leírni is különös. Mennyi minden történt azóta! Mennyi döntést kellett meghoznom, mennyi akadályt leküzdenem, mennyi szép pillanatot megélnem! És hányszor jutott eszembe közben: bárcsak itt lenne, hogy elmesélhessem neki.

Fiatalon azt gondoltam, hogy az idő majd mindent megold. Hogy egyszer eljön a nap, amikor már nem fáj. Ma már tudom, hogy nem így van. Az ember megtanul együtt élni a veszteséggel. Megtanul mosolyogni, nevetni, boldognak lenni, miközben a szívében mindig marad egy hely, amelyet senki más nem tölthet be.

Az évek múlásával egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy bizonyos helyzetekben úgy gondolkodom, ahogyan ő gondolkodott volna. Néha szinte hallom a hangját, amint figyelmeztet, máskor pedig azon mosolygok, hogy valószínűleg most is lenne egy-két keresetlen szava a döntéseimhez. Régen talán vitatkoztam volna vele. Ma bármit megadnék még egy ilyen beszélgetésért. Mert az idő múlásával az ember rájön valamire. Nem a nagy ajándékok, nem a különleges alkalmak hiányoznak a legjobban. Hanem a hétköznapok. Egy beszélgetés. Egy közös ebéd. Egy mondat, amelyet csak ő tudott úgy kimondani. Az a biztonság, hogy van valaki, akihez bármikor fordulhatok.

Halottak napján sokan állunk majd egy sír előtt. Lesz, aki az édesanyját siratja, más az édesapját, a társát, a gyermekét, a testvérét vagy egy kedves barátját. Mindannyian más történetet hordozunk magunkban, de a hiány érzése közös bennünk.

És talán éppen ezért kellene egy kicsit jobban figyelnünk egymásra, amíg még lehet. Mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindenre lesz időnk. Hogy majd holnap felhívjuk. Majd a hétvégén meglátogatjuk. Majd elmondjuk, mennyire szeretjük. Majd megbocsátunk, majd kibékülünk, majd több időt töltünk együtt. Csakhogy az élet nem mindig ad újabb holnapot.

Ha valamire megtanított az édesapám elvesztése, akkor az az, hogy a szeretetet nem szabad későbbre halasztani. A kimondatlan szavakat, az elmaradt öleléseket, az együtt töltött időt semmi sem pótolhatja. Amikor idén is meggyújtom a gyertyát a sírjánál, nemcsak a hiányára gondolok majd. Hálás leszek azért is, hogy az édesapám lehetett. Hogy szeretett, nevelt, tanított, és olyan értékeket hagyott rám, amelyek ma is elkísérnek. Mert vannak emberek, akiktől soha nem búcsúzunk el igazán. Csak megtanulunk nélkülük élni, miközben továbbra is velük élünk.

Szénássy Tímea