Komárom. A Duna Menti Múzeum Zichy-palotabeli részlegének falai között mutatták be a „Magyar parlamenti képviselet Csehszlovákiában – Magyar nemzetiségű képviselők a prágai és pozsonyi parlamentben 1918–1992” című hiánypótló kötetet. A Simon Attila történész, a Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója, a Selye János Egyetem tanszékvezető docense, valamint Popély Árpád történész, az FKI tudományos munkatársa, az SJE docense által jegyzett kötet 246 politikus életútján keresztül rajzolja meg kisebbségi sorsunk politikai görbéjét.

A DMM Baráti Köre által szervezett beszélgetés felvezetőjében Galo Vilmos, a múzeum történésze rámutatott, hogy míg Esterházy János vagy Csáky Pál nevét mindenki ismeri, tucatnyi egykori honatya emléke veszett a feledés homályába. Pedig Komárom büszke lehetne, hiszen Kassa után innen került ki a legtöbb, összesen öt képviselő. Olyan nevek hangzottak el, mint Füssy Kálmán csicsói birtokos és szekeresgazda, vagy Steiner Gábor, aki a kommunista párt szenátoraként képviselte a várost, de sok érdekesség elhangzott a bigámiával meggyanúsított, majd Londonba emigrált örsújfalusi Mező Istvánról is.  Az elhangzottak alapján a lexinkonszerű kötet egyik legnagyobb érdeme dokumentumokon és rövid politikai életrajzon keresztül ad arcot a múltnak, feltüntetve a képviselők bizottsági tagságait, és jellemző felszólalásait is.

Simon Attila a két világháború közötti időszakot elemezve kiemelte azt a meglepő tényt, miszerint az első csehszlovák köztársaság parlamentjében bárki, aki magyarnak vallotta magát, szabadon felszólalhatott anyanyelvén. Ebben az időben a magyar pártok természetes pluralizmusban éltek, nem az „egységkényszer”, hanem a sokszínűség jellemezte azokat. A választói bázisuk is szélesebb volt a mainál, hiszen a magyar pártokra gyakran a szlovákiai zsidóság vagy a német kisebbség is bizalommal szavazott.  A legdrámaibb kontrasztot a pártállami időszak (1954–1989) jelentette. A felvidéki magyarok 1935 után hosszú ideig nem választhattak, 1954-től pedig már csak a kommunista rendszer alternatívát nem kínáló rendszerének lehettek a bólogató támogatói. Popély Árpád kifejtette, ebben az érában a magyar képviselők többsége nem valódi érdekérvényesítő, hanem csupán a nemzetiségi kvótát kitöltő „biodíszlet” volt. A pártvezetés matematikai pontossággal jelölte ki a jelölteket, meghatározott számú nő, munkás és paraszt kellett a listára. Így fordulhatott elő, hogy egy garamkövesdi sertésgondozónő a Szövetségi Gyűlés Védelmi és Biztonsági Bizottságában kapott helyet, miközben érdemi beleszólása a döntésekbe – a pártállami logika szerint – nem lehetett.

A rendszerváltás utáni évek (1989–1992) hozták el a magyar képviselet számszaki csúcsát, 1990-ben a magyarok a számarányukat jóval meghaladó mértékben (16%-kal) voltak jelen a pozsonyi törvényhozásban. Ez volt az az időszak, amikor a Független Magyar Kezdeményezés révén a magyarság először vált érdemi kormánytényezővé, bár ahogy az a beszélgetésből is leszűrhető volt, a politikai képviselet súlya nem csupán a képviselők számától, hanem a képviselet minőségétől és a mindenkori rendszer jellegétől is függ.

JN.