Hatvanéves lett a komáromi Comorra Kamarazenekar, amelynek két éve Süll Kinga egyetemi oktató és karnagy áll az élén. A nem mindennapi jubileumot az erődrendszer egyik rekonstruálatlan termében ünnepelték meg egy lenyűgöző koncerttel. A különleges akusztikájú helyszínen Bach, Vivaldi, Dvořák és Morricone művei csendültek fel a tizenhat tagú együttes előadásában. A jubileum kapcsán beszélgettünk Süll Kingával.

Hogyan esett a választás erre a különleges koncerthelyszínre?

– Egy várséta során láttam meg a termet. Nincs restaurálva, de kipróbáltam, és bravúros az akusztikája. A teljesen kopár, múltat idéző, mégis különleges atmoszférájú terem nemcsak a hangzás szempontjából ideális, hanem vizuálisan is remek hátteret ad a muzsikának. Nem vonja el a figyelmet, mégis hozzátesz az élményhez. Sikerült odavinnünk a csembalót is, aminek különösen örültem, mert nagyon szeretem ezt a nálunk kevésbé ismert hangszert. A főiskolán azonban sokat játszottam rajta, hiszen megkerülhetetlen része a középkori és barokk zenének.

Mikor jött az életébe a zene?

– Kiskoromban. Mindkét ágon jelen volt a családunkban, Mindkét nagyapám kántor-lelkész volt, az egyik nagymamám zongoratanárként oktatta a gyerkőcöket, a szüleim pedig Kisújfalun és Marcelházán szolgáltak lelkészként.  Belenőttem ebbe a világba, és nagyon megszerettem. Az életem része és biztos vagyok benne, hogy nélküle sokkal szegényebb lennék lelkileg. Mert mindamellett, hogy számomra az önkifejezés egyik formája, közvetlenül a lélekhez szól: ha kell, felvidít, ha kell, megvigasztal, ha kell, feltölt. Minden érzelmemet ki tudom fejezni általa. Szinte magától értetődő volt, hogy zeneiskolába, majd kántorképzőbe megyek Budapestre. Miután 17 évesen elvégeztem a kántorképzőt, könnyen vettem a felvételi akadályokat a nagy múltú hallei Egyházzenei Főiskolára.

Már a Selye János Gimnázium diákjaként elhatározta, hogy karnagy leszel?

– Nem, kicsit később, már Halléban. A férjem úgy döntött, hogy kijön utánam, és az ottani egyetemen végezi el a doktori tanulmányait. Csak én közben megszereztem a diplomámat, és hogy hasznosan töltsem az időt, elvégeztem a karnagy-kórusvezetés művészeti képzést. Amikor befejeztük a tanulmányainkat, lehetőségünk lett volna ottmaradni, de mi kezdettől fogva tudatosan készültünk arra, hogy a kint megszerzett tudást itthon kamatoztassuk. A nyugati világban teljesen természetes, hogy egy nő zenekart vezényel, nálunk azonban akkoriban ez jóval kevésbé volt elfogadott. Ötgyermekes édesanyaként pedig még nehezebbnek tűnt érvényesülni, volt idő, amikor már-már lemondtam erről az álmomról.

Közben elindította a Ringató foglalkozásokat, tanított az egyetemen, párkapcsolati témákban tartott előadásokat férjével.  

– A gyerekeim nagyon sok mindenre megtanítottak. Nekik köszönhetem azt is, hogy elindítottam a Ringató foglalkozásokat. Rengeteget tanultam közben önmagamról, és a hozzám járó családokon keresztül sokkal jobban megismertem a mindennapi örömeiket és nehézségeiket. A férjem rengeteget segített, sok terhet magára vállalt, hogy én is szárnyalhassak. Igazi támogató társam, ami óriási kincs. Egyre jobban értékelem a családommal töltött időt, hiszen a gyerekek lassan felnőnek. Szeretek minőségi időt tölteni velük, a sport és a zene pedig közös pont az életünkben. Csillag Virág már a konzervatórium hegedű szakán tanul, de arra is büszke vagyok, hogy van már focistánk is.

Két évvel ezelőtt pedig átvehette az akkor már hanyatló Comorra kamarazenekart.  

– Közben átvettem az országos Cantate Domine kórus vezetését is, amely idővel az életem meghatározó részévé vált. Felléptünk már Hollandiában is, amikor megkerestek azzal, hogy részt vennék-e a Comorra Kamarazenekar karmester-válogatásán. Igent mondtam, és végül engem bíztak meg a zenekar vezetésével, ami akkor már messze volt attól a színvonaltól, amelyet Török Ferenc hegedűművész irányítása alatt ért el.  Mondhatni, a nulláról kellett újraépíteni a zenekart. Addigra sokan elmentek, az elődeim nagyrészt külsős muzsikusokkal dolgoztak, nem alakult ki egy állandó, összeszokott közösség. El kellett dönteni, hogyan tovább. Ez néhány nehéz döntéssel is járt, de úgy gondoltam, elsősorban a komáromi és dél-komáromi művészeknek kell lehetőséget adnunk, akik itt élnek, kötődnek a városhoz és érdemes őket visszacsábítani a zenekarba. Úgy érzem, jó úton járunk. Az építkezés még tart, szeretnénk a fiatalabb generációt is bevonni. Két közös év van mögöttünk, és azt hiszem, szépen haladunk. Fontosnak tartom, hogy a zenekar tagjainak javaslataira is nyitott legyek.

Milyen gyakran zajlanak a próbák? Hiszen a zenekar több tagja is külföldön játszik, tizenhat művész időbeosztását összehangolni már önmagában sem lehet egyszerű.

– Anyukámtól örököltem, hogy vezető típus vagyok, jól tudok szervezni, legyen szó a kultúráról vagy az emberi kapcsolatokról. A fellépések előtt mindig intenzív próbafolyamat következik, de ideális esetben addigra már mindenki otthon megtanulja a saját szólamát. A többnapos vagy egész hétvégét felölelő próbákon már az a feladatunk, hogy összecsiszoljuk a zenekart. Nagyon fontos, hogy minden muzsikust ismerjek, tudjam, kinek melyik belépés okozhat nehézséget, hol kell külön figyelnem rá. Ehhez nekem magát a darabot is tökéletesen ismernem kell. Mire eljutunk egy koncertig, a kottám már tele van különböző színű jelölésekkel, az egyes szólamokat taktusról taktusra végigelemzem. Nekem kell biztos pontnak lennem a zenekar előtt. Többnyire művészeti vezetőként és koncertmesterként Pasztorek Ferdinánd hegedűművész állítja össze a koncertprogramot, egyházi fellépések esetén azonban közösen döntünk a repertoárról. A kották felkutatása is közös feladatunk, ami néha önmagában is felér egy kalanddal. Augusztusban Komárom testvérvárosába, Weißenfelsbe utazunk egy zenei fesztiválra, az év végéig pedig még két koncert vár ránk.

Ennyi feladat mellett miből merít erőt?

A férjemmel mindketten lelkészek vagyunk, egy időben parókián is éltünk. Az Istenbe vetett hitünk ad erőt a mindennapokhoz. Az, hogy minden örömünket és nehézségünket megoszthatjuk vele, mindig biztos kapaszkodót jelent számunkra.

Janković Nóra