Hogyan élte meg kisfia koraszülöttségét, s miként formálta át a bizonytalanság és a félelem időszaka az egész család életét? Erről a nem könnyű témáról beszélgetett Kiss Réka, a Villa Camarum polgári társulás alapítóelnöke Kocur Mártával, aki rendkívüli őszinteséggel osztotta meg személyes történetüket.

A gyermekvárás időszaka általában a reményről, a bizakodásról és arról a mélyen gyökerező vágyunkról szól, hogy gyermekünket semmi baj ne érje, hiszen kevés dolog olyan megkérdőjelezhetetlen igazság, mint hogy az egészségnél nincs fontosabb. Éppen ezért különösen nehéz szembesülni azzal, amikor egy váratlan rosszullét egyetlen pillanat alatt kérdésessé teszi a holnapot.

Életmentő beavatkozás

Márta két problémamentes terhesség után nem gondolta, hogy bármi másként is alakulhat, egészen addig a napig, amikor erős fejfájással és rosszulléttel került a komáromi kórházba. Terhességi magas vérnyomást és preeklampsziát (terhességi toxímia) diagnosztizáltak nála, majd állapotának romlása miatt szirénázó mentő vitte tovább az érsekújvári koraszülött-központba, mert fennállt a súlyos HELLP-szindróma kialakulásának veszélye. Akkor már mind ő, mind a baba életveszélyben volt, és az orvosok számára egyetlen lehetőség maradt: sürgősségi császármetszéssel világra segíteni kisfiát. Márton Mihály 24 hetesen, mindössze 600 grammal és 30 centiméterrel született, olyan törékenyen, hogy a statisztikák szerint az ilyen korán érkező babák túlélési esélye alig 45 százalék. A beszélgetés egyik legmegrázóbb pillanata volt, amikor Márta felidézte, hogy miután magához tért, senki nem tudott neki konkrétumot mondani kisfia állapotáról. Az orvosok később is mindig csak annyit mondtak, hogy a baba állapota stabil, ezért mindig csak az adott napban gondolkodhattak.

A helyzetet tovább nehezítette, hogy mindez a Covid-időszakban történt, amikor a látogatási szabályok rendkívül szigorúak voltak, így az a napi 15 perc, amelyet a kisfiával tölthetett, vált az egyetlen kapaszkodójává. Megrázó volt, amikor beavatta a jelenlévőket, hogy tulajdonképpen akkor döbbent rá igazán, mi történt, amikor először látta kisfiát, akinek minden testnyílásából csövek lógtak, mégis küzdött, bár akkor még nem tudták, hogy a „kiscica” hangok a fájdalom jelei. Márta ott omlott össze először igazán. A férje volt az, aki tartotta benne a lelket. Szerencsére beindult a tejelválasztása, így anyatejet vihetett a babának. Hetekig csak az inkubátoron keresztül nézhették őt, majd az inkubátorba benyúlva megsimíthatták. Márti ilyenkor mindig énekelt neki, apukája pedig mesélt az ő „gyönyörűséges kis hősüknek.” Közben a család, a barátok és az ismerősök mind imádkoztak Marciért, hálát adva minden egyes grammért, amellyel gyarapodott. A legszebb karácsonyi ajándék az volt, amikor kikerült az inkubátorból, és amikor január közepén, három, kórházban töltött hónap után 2200 grammal végre hazavihették, az egész család úgy érezte, egy csoda érkezett haza velük. Márton ma ötéves, mosolygós, szeretetgombóc kisfiú, akit nővérei rajongásig szeretnek; van ugyan némi idegrendszeri érintettsége, feszesebb a mozgása, de ez jól fejleszthető, és a család számára ő Isten ajándéka.

Küldetéssé érő tapasztalatok

Márta beszélt arról is, milyen sokat jelentett számára, az újszülöttosztály dolgozóinak elhivatottsága, az, hogy tudta, mindent megtesznek a babákért, és az együtt töltött hosszú hetek alatt bizalmi kapcsolat alakult ki köztük. A megélt tapasztalatok mára lerakódtak, helyükre kerültek és küldetéssé értek.  Fő célja, ezért is iratkozott be mentálhigiénés képzésre, hogy segítsen azoknak a nőknek és anyáknak, akik hasonló helyzetbe kerültek. Egy olyan intézet létrehozásában gondolkodik, ahol a szülők és a koraszülött babák számára minden szükséges szakember egy helyen elérhető lenne. Szerelemprojektnek nevezi, árulta el, és bár tisztában van vele, hogy megvalósítása nem lesz könnyű, az, hogy sokan bíztatják, mellé állnak, még inkább megerősíti elhatározásában és hitében, hogy jó úton jár.

JN.