Komárom utcáin egyre gyakrabban láthatjuk Szabó Csekei Tímea művészettörténészt, a Komáromi Információs Iroda (KIK) munkatársát, amint iskolásokat vagy felnőtt csoportokat vezetve mesél a város múltjáról, nevezetességeiről, híres személyeiről. Lelkesedése, szakmai elhivatottsága és magával ragadó stílusa nemcsak új történetekkel gazdagítja a hallgatóságot, hanem maradandó élményt is nyújt. Az információk talán idővel halványulnak, de a szenvedély, amellyel átadta őket, biztosan emlékezetes marad.

Honnan jött a komáromi kultúrtörténeti séták ötlete?
– Rájöttem, hogy ez az én műfajom. Kutatómunkám során felismertem, hogy egy-egy személy, egyesület döntése, miként hatott ki egy adott helyzetben a város fejlődésére, életére. Sok olyan értékes élettörténetet ismertem meg, amelyek az ember jellemét acélozzák. Fontosnak tartom, hogy ezek az emberi sorsok, ha olykor tragikusak is, eljussanak az érdeklődőkhöz, kikerüljenek a levéltárak falai közül, kilépjenek a megsárgult korabeli sajtótermékek lapjairól. Erre remek lehetőséget nyújtanak a séták. Rengeteg ötletem van még. A Jókai200 emlékév kapcsán egy jótékonysági tematikus séta lesz a református temetőben, amelynek célja egy síremlék felújításának a támogatása. Tavasszal pedig a Jókai séták mellett tervben van egy kerékpáros túra, azt követően majd a komáromi képzőművészek nyomába eredünk.

Komárom egyre több látogatót vonz. Nagy az érdeklődés Jókai személye iránt?
– Nagy örömömre más környező és távolabbi városokból is érkeztek érdeklődők. Már a jelentkezések során kérdezősködöm, ki honnan érkezik, hogy keresni tudjak kapcsolódási pontokat az író életműve és az érkezők lakhelye között. A Jókai 200 emlékév apropóján több múzeumbarát kör, honismereti egyesület is megkeresett. Előfordul, hogy külön kéréssel érkeznek a csoportok. A Gödöllői Királyi Kastély Barátainak Egyesülete például kiemelten kérte az Erzsébet királynéhoz fűződő történeteket. Így, bár az útvonal ugyanaz, minden alkalommal más-más élményt kaphatnak a résztvevők. Egy-egy helyszínen Jókai-szövegekből idézek, a református templomban pedig a jelenlévőket is bevonom, ők olvassák össze a történetet. November 8-án Szécsi Noémi József Attila-díjas íróval keressük fel a Jókai-emlékhelyeket, de adventi meglepetéssel is készülünk a KIK szervezésében.

Néhány éve feltűntek a közösségi médiában az Ebédidő elnevezésű rövid posztjai, amelyekben városunk egy-egy épületének múltjáról mesél, vagy egy apró részletére hívja fel a figyelmet. Szenvedélyes érdeklődése Komárom kulturális és épített öröksége felé honnan ered?
– A történet gyerekkoromba vezet vissza. Tizenöt éves koromig ugyan szülővárosomban, Léván éltem, az iskolai szünetekben azonban sok időt töltöttem a nagyszüleimnél Komáromban. Nagypapámmal és a nagybátyámmal sokat sétáltunk, miközben ők a város történelméről, a hozzá kötődő legendákról meséltek. Tíz évesen teljesen elvarázsolt az Erzsébet-sziget, a Jókai-filagória. Felnőtt fejjel felismertem, hogy ezek a magvetések milyen fontosak. A Duna Menti Múzeum munkatársaként aztán mindig is foglalkoztatott, hogy miként tudnám a gyerekeket bevonzani a múzeumba, a múzeumlátogatást élménnyé varázsolni a számukra. Ahogy nőttek a lányaim egyre gyakrabban ötlött fel bennem a gyerekkori séták emléke. Rájöttem, mennyire fontos, hogy átadjuk azt a gazdag örökséget, amit kaptunk. Amikor elidőzök egy-egy homlokzat előtt, előfordul, hogy az arra járókelők is lelassítanak és megkérdezik, hogy mit nézek annyira, és örömmel csodálkoznak rá. Ezek az élmények ösztönöznek a rövid bejegyzések írására, hiszen Komáromnak annyi színe, rétege, olvasata van!

A felnőttek között kész „rajongótábora” lett. Sikerült a gyerekeket is megszólítania?
– A járvány alatt éppen elkezdtem a városunkhoz és Jókaihoz köthető rengeteg izgalmas kutatási anyag rendszerezését, amikor Németh Csilla, a lányom magyartanárnője megkeresett, hogy múzeumlátogatást tervezett az osztályával, de sajnos az aktuális járványügyi előírások ezt nem teszik lehetővé. Gondoltam egy merészet, és felajánlottam a Jókai-séta ötletét. A rendhagyó irodalmi séta után, ami kellemes hangulatban telt, a tanárnő az iskolaközpont oldalán megosztott egy posztot az élményeikről. Gyorsan elterjedt a híre, egyre többen jelentkeztek, hogy ők is szívesen elhoznák tanulóikat. A kisebbekre gondolva dolgoztam ki az Amiről az utca mesél című sétasorozatot, ami iránt szintén egyre nagyobb az érdeklődés. Idén negyedik alkalommal szervezünk épített környezeti nevelés témában egy workshopot Szalai Erikával, a Szövetség a Közös Célokért munkatársával közösen. A programok Komárom Város támogatásával valósultak meg.

Mindez nem szorítja háttérbe művészettörténészi munkáját?
– Mivel nagyon sok az átfedés, nagyon szépen össze lehet illeszteni a kettőt. Amikor megállunk egy-egy épületnél és fejtegetjük a stílusát, beszélünk a díszítőelemekről, domborművekről, emléktáblákról, szobrokról és különböző szobrászati technikákról vagy építészeti tagozatokról, ez már a művészettörténet tárgyköre.

Van kedvenc korszaka?
– Az avangardot, a 20. század elejének művészetét nagyon szeretem, így miután a múzeumba kerültem, nagyon megörültem, hogy a képzőművészet felől nézve mennyire izgalmas Komárom múltjának ezen időszaka. Az 1910-es években költözött ide Harmos Károly, aki tevékenységével óriásit lendített a város művészeti életén. Ebben támasza volt Reichentál Ferenc festőművész. Nagy felfedezés volt számomra Szóbel Géza életműve, aki a francia avantgárd meghatározó művészeivel alkotott, a napokban nyílt kisebb életmű-kiállítása Szentendrén. Reményeink szerint Komáromban is látható lesz.

A holokauszt 80. évfordulóján a Menházban Töredékek – komáromi sorsok és történetek címmel készített egy különleges kiállítást. A nagyközönség itt láthatta először Reichentál Ferenc Gáz c. képét, amellyel, az Ön kezdeményezésedre, a múzeum a közelmúltban bővítette gyűjteményét.
– Amikor elkezdődött a Kultúrpalota felújítása, már azon törtem a fejem, hol lehet majd kiállítást rendezni, hiszen annyi izgalmas tér áll rendelkezésre Komáromban. A holokauszt 80. évfordulóján egyértelmű volt, hogy a Menházban kell egy kisebb kamara-kiállítást rendezni. Többen ennek köszönhetően jártak ott először. A tárlatra készülve került a látókörömbe az említett mű, és nagyon örülök, hogy pályázati forrásból sikerült megvásárolni. Kutatásaim során magángyűjteményekben több értékes műalkotásra bukkantam, az évek során sikerült olyan komáromi születésű művészek alkotásaival gyarapítani a múzeum képzőművészeti gyűjteményét, akiktől korábban egy művet sem őrzött az intézmény. A korabeli sajtó, a levéltári dokumentumok, az adatközlőkkel való hosszas beszélgetések sokfelé vezettek. Szerettem „nyomozni”, keresni, hogy egy jelentős személy portréja hol lehet, ha nincs a gyűjteményben. Óriási öröm volt, amikor Szijj Ferenc portréját megtaláltam Budapesten. A Jókai Egyesület elnökének, Komárom polgármesterének portréját Komáromi Kacz Endre örökítette meg. Amikor a múzeumba kerültem célul tűztem ki, hogy ezt a portrét megtalálom. És sikerült!

A művészettörténeti hivatás nem igazán tartozik a felkapott szakirányok közé. Tizennyolc éves korában miért döntött emellett?
– Mindig is jellemző volt rám, hogy ami érdekelt, abba maximálisan beleástam magam. Így volt ez a komáromi gimnáziumi évek alatt is. Az irodalom, a történelem és az esztétika voltak a kedvenc tárgyaim. Farkas Veronika művészettörténész esztétika órái keltették fel az érdeklődésem a művészetek iránt. Akkoriban érkezett Mózes Endre friss diplomásként a gimnáziumba, talán az ő ötletére indítottuk el az önképzőkört. Egyik héten művészettörténet, másik héten irodalom volt a téma. Mindez együtt meghatározó volt számomra a pályaválasztást illetően.

Az ember az élete során sokszor áll döntések előtt. 19 év után miért döntött úgy, hogy feladja a múzeumi munkáját, és a Komáromi Információs Iroda csapatához csatlakozik?
– Néhány éve már érlelődött bennem ez a döntés, most pedig eljött a pillanat. Márai olyan kifejezően ír arról, hogy időnként lazítani kell az életen, máskülönben törik és szakad minden. Örömmel fogadtam a megkeresést, jólesett amikor Keszegh Béla polgármester megszólított a felmondásom után. Izgalmas feladatnak ígérkezett a Játékos séta Jókai nyomában című sétatérkép összeállítása. Remek csapatmunka volt!

Amikor az ember szakmája egyben a hobbija is, kicsit csapdahelyzet, mert a folyamatos inspiráció és lelkesedés elnyomja az igényét arra, hogy lazítson, pihenjen. Mi az, ami feltölti?
– Amikor a szakmád a hivatásod, akkor valóban nincs munkaidő. Hálás vagyok a családom támogatásáért! A kisebbik lányom mondta egyszer, ha ennyit kell a múzeumban dolgozni, akkor ő soha nem fog ott dolgozni. Feltölt egy jó kiállítás, klasszikus zenei koncert vagy a versek. Valóban kikapcsolódni azonban a természetben tudok, főleg egy vízitúrán.

Janković Nóra