Hol csúsznak el kapcsolataink? Miként tudunk átjutni azon a láthatatlan falon, amely sokszor akkor is köztünk marad, amikor valójában szeretnénk kapcsolódni, hogy a karácsonyi asztalnál sértődés helyett inkább megértés és szeretet uralkodjon? Ezekre a kérdésekre is kereste a választ finom iróniával átszőtt előadásában Limpár Imre pszichológus, aki az MCC (Mathias Corvinus Collegium) szervezésében tartott előadást nemrégiben Komáromban.

„Három híd van ember és ember között: a kommunikáció, az értelem és az érzelem hídja. Két ember kapcsolata akkor működik jól, ha mindhárom átjárható – szögezte le Limpár. – Ha azonban bármelyik megsérül, márpedig igencsak sérülékenyek, a legnagyobb tragédia pedig az, ha kiderül, soha nem is voltak meg, az feszültséget és problémákat szül. Ráadásul a férfiak inkább értelmi, racionális alapon, míg a nők érzelmi alapon kommunikálnak.” Nagyon sok törés keletkezik az emberek életében a félresiklott kommunikáció miatt. Barátságok szakadnak meg, házasságok mennek tönkre, családtagok idegenednek el egymástól. 

Használati utasítás saját magunkhoz

„Miért nem értjük egymást? – tette fel a sokakat foglalkoztató kérdést. – Mert magunkat sem értjük. Klienseimnek azt szoktam ajánlani, írják meg saját maguk ’használati utasítását’. Nem kell 75 oldalban, mint amilyet a hűtőszekrényhez adnak, elég 10-15 A4-es oldalon. Általában öt oldal még megy lendületből, nyolc már kínlódva. Na de tíz?! Miközben mi a bonyolultabb? Egy hűtőszekrény, vagy a lelkünk? Hát persze, hogy a lelkünk. Önismeret nélkül ugyanúgy nem érthetjük meg a másikat, ahogy nem tudjuk meghúzni saját határainkat sem.” Miközben rendkívül fontos, hogy ki merjünk állni magunkért. Tudjuk azt mondani a munkában a kollégánknak, vagy reggel a párunknak, hogy nekünk még kell egy fél óra, még egy kávé ahhoz, hogy teljes mértékben fókuszáltak legyünk. A mondás szerint a néma gyereknek anyja sem érti a szavát, minden kapcsolatunk jól működésének alapja a jó kommunikáció és a kellő önismeret.  

Miért nem értjük egymást? Mert valójában nem ismerjük a másikat. „De vajon mennyire ismerik anyukájukat vagy apukájukat? Képzeljétek el, hogy létezik egy olyan technológia, amelynek segítségével mindketten huszonnyolc évesek lehetnétek. Elmennének sörözni az apukájukkal, vagy teázni az anyukájukkal? A teremben lévők általában ilyenkor két táborra oszlanak: azokra, akik azt mondják ’biztosan nem’ és azokra, akik azt, ’de jó lenne’. Felnőtt a felnőttel. Sokat segítene, ha tudhatnánk, ha megérthetnénk, honnan indultak, milyen pozitív és negatív történések hatására váltak olyanná, amilyennek mi látjuk őket.”

Hiányoznak az érzelmi hidak

Miért nem értjük egymást? Mert nincsenek érzelmi hidak. Ezek meglétére, illetve hiányára utal például az is, miként éljük meg a helyzetünket a munkahelyünkön. „Ezt aszerint tudjuk leginkább megítélni, miként utalunk munkahelyünkre. ’Cégben, cégnél vagy cégnek’ dolgozom-e? Óriási jelentősége van. Az első típus ugyanis önszántából, büszkén veszi fel a céges pólót és lelkesen készül a céges karácsonyi bulira, mert úgy érzi, munkahelye identitása szerves része. A ’cégnél’ típus óvatosabb, és igyekszik kibújni a közös partik alól, de rá lehet szedni, míg a ’cégnek’ típus már azt is gyűlöli, ha a folyosón belebotlik valamelyik kollégájába. Őket karácsonyi partin legfeljebb akkor lehet látni, ha a HR-s megfenyegeti őket. Mi az önök miértje?” – tette fel az elgondolkodtató kérdést a népszerű pszichológus. Meg kell találnunk, mi az, amiért mozdul a lelkünk, amitől teljessé válik az életünk, és úgy érezzük, ezért érdemes élni. És ha ezt a miértünket fel merjük vállalni, és a másik úgy érzi, azonos az övével, vagy megérti, akkor nagyon könnyen létrejönnek a hidak, és ezeket a hidakat nagyon kedveli a lélek, mert azt érezzük, hogy közünk van egymáshoz.

„Kell-e válaszolni a főnök 21:38-kor küldött e-mailjére?” – tette fel a provokatív kérdést. A szakmai válasz szerinte az, hogy nem – és még csak válaszolni sem kell aznap. De maga a tény, hogy a főnök este fél tízkor e-mailt ír, már önmagában jelzi: hiányoznak a határok. Limpár szerint fontos ugyan a közös nevező és az egymás megértése, de a határokat minden kapcsolatban meg kell tartani.

Örömgyilkosok a karácsonyi asztalnál 

Mindannyiunk életében akad legalább egy örömgyilkos ismerős, az a személy, aki észrevétlenül mérgezi a hangulatot. A legrosszabb, amikor az ünnepi időszakban, például karácsonykor kell velük egy asztalhoz ülni, és míg mi szeretnénk átélni a pillanatot, ők szarkazmussal, ironikus megjegyzésekkel vagy folyamatos panaszkodással rombolják a hangulatot. Mindezt gyakran „realistának” nevezik, mintha ezzel felmentést kapnának. Az örömgyilkosok azonban sokszor nemcsak a jelen pillanatait keseríti meg, kétségbe vonhatják múltunk szép emlékeit és a jövőre is csak negatív forgatókönyveket vetítenek elő. A közelükben könnyű elveszíteni a lelkesedést, hiszen lassan lehúznak bennünket, sokszor anélkül, hogy észrevennénk. 

Mit tehetünk? Először is fontos felismerni, kitől jön ez a fajta lelki lehúzás. Nem mindenkitől tudunk vagy akarunk eltávolodni, különösen ha közeli családtagról vagy gyerekkori jó barátról van szó. Megváltoztatni őket azonban nemigen lehet. De tehetünk magunkért valamit: védhetjük a saját határainkat. Az egyik leghasznosabb eszköz a késleltetés, nem kell minden örömünket rögtön megosztani velük, különösen nem akkor, amikor még sebezhetően boldogok vagyunk. Emellett finoman felvethetjük nekik, hogy léteznek „örömgyilkos” típusú mondatok és viselkedések, nem vádlón, csak jelzésként. Ez reményt adhat, hogy „egyszer talán”. „Tapasztalatom szerint azonban az örömgyilkosok nem változnak meg, a mi lelkünknek azonban mindenképpen jót tesz, ha kiálltunk magunkért. A cél nem az, hogy őket formáljuk át, hanem hogy mi megtapasztaljuk, jogunk van meghúzni a határainkat, és megélni a saját örömeinket, karácsonykor is.”

Ismerjük egymás szeretetnyelvét

Limpár rámutatott arra is, hogy a férfiak és nők sokszor félreértik egymást az érzések terén. Példaként említette azt a férfit, aki azzal fordult hozzá, hogy a negyedik feleségéről is kiderült, ugyanolyan, mint az előző három. Miközben a baj az volt, hogy ő nem tudott kommunikációs hidakat építeni. Fontos tehát, hogy ki merjük mondani, amit érzünk, ehhez azonban megfelelő szókincsre van szükség. Persze figyelembe kell venni azt is, hogy bizonyított tény: a nők és férfiak pszicho-fiziológiája különbözik. Karinthyval élve: „Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?”

Általában a nők könnyebben beszélnek az érzelmeikről, míg a férfiaknak ez nehezebben megy. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a párok ritkán tisztázzák előre, mit értenek bizonyos fontos fogalmak alatt, sokszor még maguk sem gondolják át pontosan. Például a hűség esetében fontos lenne tisztázni, ki mit ért alatta, mi az, ami még számára belefér és mi az, ami már nem. A szakember kiemelte annak jelentőségét, hogy a párok ismerjék egymás „szeretet-nyelvét”, vagyis azt, hogy ki milyen módon fejezi ki szeretetét (például szóban, tettekkel, időráfordítással stb.). Limpár szerint komoly gondot okoz az a hozzáállás is, hogy elég volt egyszer kimondani valamit – például az esküvőn –, és utána már nincs szükség megerősítésre. Nem az állandó „szeretlek” mondás a cél, hanem az, hogy időnként visszajelezzük egymásnak, mit érzünk. Az előadás egyik fő üzenete az volt, hogy a jó párkapcsolat egyik alapja, hogy merjünk és tudjunk beszélni az érzelmeinkről. 

„Más” nyelvet beszélünk

Miért nem értjük egymást? Mert „más” nyelvet beszélünk. A sok szlengszó, illetve angol eredetű kifejezés miatt a nagyszülők, szülők sokszor nem értik a fiatalok beszédét. Ez egy ünnepi családi összejövetelen sérelmekhez, feszültséghez vezethet. „Figyeljünk arra, hogy úgy kommunikáljunk, hogy a másik számára érthető legyen” – tanácsolta az előadó. Hangsúlyozta, ha valaki úgy érzi, nem értik meg, érdemes végiggondolni, vajon megfelelő módon próbálta-e elmondani, amit szeretett volna. Sok ember ugyanis úgy beszél, ahogy megszokta, és ritkán próbál más szemszögből közelíteni. 

Az emberek közötti félreértések egyik legfőbb oka, hogy „nincs figyelemkapacitásunk”. A mindennapi digitális eszközök, elsősorban a telefonok, folyamatosan elvonják a figyelmet, így a kapcsolatokra jutó valódi idő és jelenlét drasztikusan lecsökken. Ezzel kapcsolatban az előadó az „eszmélési idő” fogalmát is felhozta, ami arra utal, mennyi idő telik el úgy, hogy valaki fizikailag már jelen van, de fejben még nem érkezett meg, például felkelés után percekig a telefonjával van elfoglalva, üzeneteit olvasgatja ahelyett, hogy ezt az időt családtagjaira fordítaná. Simon Sinek motivációs előadót idézte: „Ha a telefonodat előbb nézed meg reggel, mint azt, aki melletted ébredt, akkor problémád van.” Hasonlóan problémásnak nevezte azt, amikor valaki minden helyiségbe magával viszi a telefonját, vagy családi étkezésnél is maga mellé teszi. Ennek pszichológiai üzenete szerinte egyértelmű, „most ti nem vagytok fontosak”. A telefonoknak szerinte legyen kijelölt helyük a lakásban, ahová az ember leteszi őket, és nem viszi magával mindenhová, ajánlotta. 

Limpár szerint a fiatalok azért is küszködnek a beszélgetéssel, mert nem tanulták meg, hogyan kell együtt gondolkodni a másikkal. Aki csak „beszélgetni szeret”, előbb-utóbb kifogy a témából, aki viszont közösen gondolkodik, annak mindig lesz miről beszélnie, mert a két ember gondolatai, kérdései összeérnek. Ez a kapcsolódás egyik alapja.

Legyünk empatikusak

A több sikerkönyv szerzőjeként is ismert pszichológus előadásában arról is beszélt, milyen fontos lenne a másik érzelmi állapotának figyelembevétele. Ezt egy megható személyes történettel illusztrálta: Budapest hatodik kerületének egyik utcájában megálltak, ő kiszállt a kocsiból, majd az édesapja is, hogy elköszönjön tőle. Indulás előtt még megölelte. Ekkor már több, mögöttük álló autó sofőrje is türelmetlenül dudált. „Aznap halt meg az édesanyám. Ha a mögöttünk állók ezt tudták volna, valószínűleg türelmesen kivárja ezt az utolsó ölelést. Nem voltak ott pszichopaták, csak nem gondoltak bele, mi történik a szemük előtt” – mondta. Szerinte ennek az az oka, hogy az emberek gyakran csak a saját szemszögükből néznek egy helyzetet: „sietek, menj már”, „haza akarok érni”. A másik élethelyzetére, érzéseire ilyenkor nem gondolnak. Pedig ezek a pillanatok mások számára életük legfontosabb mozzanatai is lehetnek. Nagyon fontos, hogy toleranciával forduljunk egymás felé. „Mindenkinek meg kell találnia a saját ’autentikus történetét’, azt a felismerést, amely segít lassítani, empatikusan átgondolni a másik helyzetét, és valódi figyelmet adni a kapcsolataiban” – zárta mondandóját az elismert pszichológus.

Janković Nóra