Dr. Libárdi Péter egyetemi adjunktus, akinek munkásságát a Magyar Ezüst Érdemkereszttel ismerték el, pályája jól mutatja, hogy a tudásvágy, az ambíció és a kitartás együtt olyan erőt adnak, amely a kisvárosi indulást nem korláttá, hanem induló lendületté teszi. Tanárként, kutatóként és mentorként ugyanazzal a természetes alázattal fordul a diákjai felé, amellyel a tudományos életben is helytáll, és amellyel szeptemberben a világ egyik legrégebbi és legnagyobb presztízzsel bíró egyetemén, a Sorbonne-on tartotta meg előadását.
„Amikor először felmerült, hogy részt vegyek egy nemzetközi konferencián, őszintén szólva kicsit megszeppentem. Izgultam, hogy a spontán kérdések nem fognak‑e ki az angoltudásomon – árulja el Libárdi Péter. – Ugyanakkor az előadás alapját képező tanulmányomat a Proceedings of the Seventh International Workshop on the History of Speech Communication Research Paris, 2025 című tudományos kiadvány már közzétette, így igazán nem mondhattam nemet. Amikor pedig megálltam a Sorbonne Egyetem kapujában, átfutott a fejemen, honnét indultam. Ez mindig segít abban, hogy az ember megmaradjon a racionalitás talaján. Persze nagy volt az öröm is. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy most már hátradőlhetnék. Nem. Menni kell tovább a következő kitűzött cél felé, ami jelenleg a habilitáció. Ehhez jó motivációt ad, hogy az előadásom – amelyben a magyarországi retorikatanítás több mint hatszáz éves történetét jártam körül – nagy sikert aratott. Ennek apropóján érkezett is egy újabb felkérés, ezúttal a portugáliai Coimbra város egyeteméről. Így most, az ottani előadásomra készülve, még tudatosabban és alaposabban vetem bele magam az angol nyelv gyakorlásába” – csap rögtön a közepébe a gútai születésű tudós.
Szavak kapcsolnak össze minket
Péter szakmai pályája ma már több intézményhez kötődik, de a középpontban továbbra is a tanítás áll. A budapesti Szent István Gimnáziumban – amely a komáromi Selye János Gimnázium testvériskolája – 2001 óta dolgozik magyar nyelv és irodalom szakos vezető‑ és kutatótanárként, és tizenöt éven át igazgatóhelyettesként is meghatározó szerepet töltött be az intézmény életében. Két éve pedig csatlakozott a Nemzeti Közszolgálati Egyetem újonnan létrejött Nemeskürty István Tanárképző Karához, ahol a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék adjunktusaként dolgozik. Ezzel párhuzamosan hat szemeszteren át tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetem Fonetikai Tanszékén, és immár négy éve a Budapesti Corvinus Egyetemen között is fellelhetjük nevét.
„Mindig is az emberi beszéd, a kommunikáció érdekelt, mert ez kizárólag az emberhez köthető, más élőlény nem képes rá. Ez határozza meg két ember kapcsolatát, ezen belül a tanár-diák kommunikációt is, ami rendkívül fontos a gyerekek tanuláshoz, iskolához való későbbi viszonyulása szempontjából. Ugyanilyen lényeges a tanárok és a szülők közti kommunikáció: mennyire találják meg a közös hangot, mennyire tudnak együttműködni, és mennyire képesek elfogadók lenni egymással. Ehhez kötődő témákból írtam mindkét szakdolgozatomat. Amikor bekerültem az ELTE BTK Alkalmazott Nyelvészeti Doktori Programjába, megismerkedhettem Gósy Mária Széchenyi-díjas professzor asszonnyal, aki nemcsak a témavezetőm, hanem a mentorom is lett. Neki köszönhetően kerültem közel a pszicholingvisztikához, amely összetettségéből fakadóan – az (anya)nyelvelsajátítástól a beszéd közbeni elakadásokig – rendkívül izgalmas és sokrétű” – fejti ki. A pszicholingvisztika egy viszonylag új, modern interdiszciplináris tudományág, amelynek alapjait hetvenöt éve rakták le az amerikai Cornell Egyetemen. A nyelvészet és a pszichológia határterületén vizsgálja a beszéd és a gondolkodás kapcsolatát; egyik alapvető kérdése, hogyan hívja elő az emberi agy a beszédet. „Fő kutatási területem a mentális lexikon vizsgálata. Ez az agyban egy olyan tárolóhely, ahová egyes feltételezések szerint már a magzati korban beépülnek a nyelvi jelek lenyomatai, születésünktől kezdve pedig az anyanyelvünk elemei. Az agyban tárolt szókincs egész életünkben bővül. Engem leginkább az foglalkoztat, hogy 16 és 20 éves kor között milyen típusú szavakkal gazdagodik leginkább a szókincsünk. Ez a folyamat folyamatosan változik. Csak azt sajnálom, hogy felvidéki magyar diákokat nem tanítok. Egyetemi hallgatóim között azért nagy örömömre néha előfordul volt selyés diák. Tanítványaimnak azonban gyakran mesélek a felvidéki magyarság történelméről, jelenlegi helyzetéről. Hogy mindezt jobban megértsék, rendszeresen szervezek számukra felvidéki kirándulásokat, amelyeken bejárjuk az irodalmi és történelmi emlékhelyeket. És mivel nagyon szeretem a hegyeket, évente többször szervezek számukra síhétvégét az Alacsony‑Tátrában.”
A szülői házban soha nem fogyott ki a szeretet
A nyolcvanas években a gyerekek még nem influenszerek vagy médiahősök szerettek volna lenni, hanem a családból és az iskolából hozott hagyományos értékrend hatására, az ott látott példaképeket követve képzelték el a jövőjüket. A pedagógusi pálya azonban már akkor sem tartozott a fiúk körében a legnépszerűbbek közé. „Soha nem fordult meg a fejemben, hogy más irányt válasszak. Nekem kiskoromtól ez volt a célom. Mindig szerettem megosztani másokkal a tudásomat – árulja el Libárdi Péter. – Szüleim hétköznapi emberek voltak: édesapám, akit korán elveszítettünk, kamionsofőrként dolgozott. Édesanyám félárvaként nőtt fel, és nagy álma volt, hogy óvónő legyen, de a szűkös körülmények miatt hamar munkába kellett állnia. Amikor megszülettünk, megfogadta, hogy mindent megtesz azért, hogy a gyermekeit kiiskoláztathassa. Az ő szeretete, odafigyelése, gondoskodása és a belénk nevelt egészséges ambíció révén ez mind nekem, mind a két húgomnak sikerült is. Nemcsak szép gyermekkorunk volt, hanem megtaláltuk a helyünket az életben. Öt éve ment el, de még mindig nem tanultam meg teljesen együtt élni azzal az érzéssel, azzal a valósággal, hogy már nincs köztünk.”
A jó tanító igazi lámpás
„A sors úgy hozta, hogy a Május 1. utcai Alapiskolában (ma Corvin Mátyás Alapiskola – a szerk. megj.) elhivatott, kiváló pedagógusok tanítottak: például Tóth – Bálványi Ilona, mindenki Ica nénije, vagy Sztankóné Soós Klára, aki olyan korszerű módszerekkel ismertette meg velünk a történelmet, hogy azok ma is megállnák a helyüket. A komáromi Magyar Tannyelvű Gimnáziumban (ma Selye János Gimnázium) pedig olyan, ma már legendás tanárok formáltak bennünket, mint Oláh Ilona vagy dr. Kalácska József. Tőlük nemcsak tudást kaptunk, hanem útmutatást is. Meghatározó személyiségek voltak az életemben, a mai napig emlékszem a bölcsességükre, a mondataikra, sőt még a hanglejtésükre is. Hálával gondolok rájuk, mert rengeteget kaptam tőlük. A nyitrai Konstantín Filozófus Egyetemen Telekiné Nagy Ilona docens asszony volt az, aki szigorú, de rendkívül inspiráló tanárként megalapozta a nyelvészet iránti elköteleződésemet, és biztatott, ösztönzött, hogy jelentkezzem az ELTE doktori képzésére” – idézi fel a kezdeteket. Péter azonban akkor még más utat választott: hazatért Gútára, és három évig tanította magyar nyelvre és irodalomra a felsősöket. Budapest mindig is az a város volt számára, ahová vágyott: a pezsgő kulturális élet vonzotta, és az előrelépés, a fejlődés lehetőségét látta benne. Ráadásul anyai nagynénje is ott élt, és felesége, Horváth Adrienn, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem építészkarának elvégzése után egy visszautasíthatatlan állásajánlatot kapott. Így hatalmas tudásvággyal és elképesztő kitartással együtt vágtak neki a pesti életnek.
„A szívem azonban mindig is gútai marad. Nagyon gyakran járok haza ma is, testvéreim és anyósomék szintén Gútán élnek. Mi harminc éve élünk Budapesten, de még mindig azt mondjuk: megyünk haza. Az idők során csak annyi változott, hogy vasárnaponként már innen is hazaindulunk” – jelenti ki határozottan.
A kulcsszó az alázat
„Diákjaimnak is mindig elmondom, hogy alázat nélkül nem lehet valós eredményeket elérni. A tanári pályán ez alap. Az ELTE-n mentortanárként is dolgozom, járnak hozzám végzős pedagógushallgatók, és azt látom, tele vannak önbizalommal, úgy érzik, már elsajátították a szakmát. Ilyenkor arra kérem őket, figyeljenek minket sok éve tanító tanárokat, mert egy dolog az elméleti tudás és egészen más a gyakorlati. Pályafutásom elején én is ’lestem’ a tapasztaltabb kollégáktól. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a tanári pályához bizony egyfajta színészi adottságok is kellenek. Ez segít abban, hogy amikor belépünk egy osztályterembe, át tudjunk alakulni tanárrá: olyan emberré, aki le tudja kötni a diákok figyelmét, meg tudja őket szólítani, és akinek a jelenléte hangsúlyos. Ehhez azonban elengedhetetlen az olvasás és a folyamatos önképzés. Az aktuális olvasmányaimat rendszeresen ajánlom is nekik. A ChatGPT nem pótolja és nem támogatja az önálló emberi gondolkodást. És kell hozzá némi humorérzék is. Ha mindez megvan, a fiatalok könnyebben elfogadják a szabályokat és a határokat, és tisztelni fogják a tanárt” – mutat rá. Tapasztalatai szerint a tanári pályát csak azoknak érdemes választaniuk, akik ismerik önmagukat, és stabil személyiséggel rendelkeznek. Egy tanár nem büntetheti a gyereket azért, mert éppen ő nincs jó passzban. Az óráin mindig értékeli a saját teljesítményét, ami sokat segít abban, hogy objektívebben lássa önmagát. Végzős diákjait minden évben megkéri, hogy írjanak róla véleményt, és az érettségi után bontja fel a borítékokat: ezek a visszajelzések mindig tükröt tartanak elé.
Teljes élet
„Az életemben kulcsszerepet játszik a hivatásom, ami egyben a hobbim is, de a legfontosabb számomra mégis a családom. Nagyon büszke vagyok a lányomra, Eszterre, aki jogászként jelenleg a munkaügyi szakjogász képzést végzi a Pécsi Tudományegyetemen. Bár a férjével Győrben él, a tőlünk látott ragaszkodás a gyökerekhez benne is mélyen megmaradt, így gyakran találkozunk. Úgy gondolom, annyi érzelmi muníciót adtunk a lányunknak, amiből egész életében építkezhet, erőt meríthet” – tette hozzá Libárdi Péter.
Janković Nóra