A Kultúrmorzsák idei utolsó estjén a közönség nemcsak a méhészet titkaiba nyerhetett betekintést, hanem többfajta mézet is kóstolhatott. Sedliak Pál méhész, fotográfus humorral fűszerezett előadásában egyrészt saját történetét osztotta meg, másrészt képekkel, eszközökkel és egy kaptár bemutatásával szemléltette, mennyi odafigyelést igényel ez a mesterség.
Sedliak Pál méhésztörténete tíz évvel ezelőtt kezdődött. Nagyapja testvére, aki egész életében méhészkedett, nyolcvan éves korában úgy döntött, átadja a stafétát valakinek a családban. Mivel neki akkoriban szűnt meg a munkahelye a Nokiában, belevágott. A résztvevők érdeklődve figyelték a kaptár bemutatását, amely első ránézésre egy egyszerű fadoboznak tűnik, de valójában egy egész társadalom otthona. Télen 5–6 ezer méhecske húzódik össze benne, nyáron viszont akár 30–50 ezer is nyüzsög ott. A nyári méhek élete rövid, mindössze hatvan nap, ugyanis halálra dolgozzák magukat. Ők hordják a nektárt, építik a lépet, és gondoskodnak a családról. A téli méhek ezzel szemben akár nyolc hónapot is élhetnek, feladatuk a túlélés, a család melegen tartása és az első új generáció felnevelése.
Minden évjárat más
A szakember rámutatott, a martosi méhek fő gyűjtőterületei a Zsitva parti mocsárerdők és rétek, amiket a magas talajvíz miatt a szocializmus éveiben sem tudtak teljesen felszántani, így megmaradtak természetes réteknek. Tavasszal a repce, a gyümölcsfák és vadvirágok nyílnak, majd jön az akác, amely errefelé azért ritkább, mint például Szentpéteren vagy Bagotán. Mivel nem vándorméhész, évente háromféle mézet tud pergetni: tavaszit, akácot és nyárit. A levegő tisztasága, a páratartalom és a talaj ásványianyag-tartalma mind befolyásolja a méz ízét és színét – minden évjárat más és más.
Előadásában kitért arra is, hogyan változott a méhészet az évszázadok során. A 19. században, amikor elterjedt a vasút, a helyi méhfajták keveredtek. A méhészek messziről hoztak új családokat, így a korábban elszigetelten fejlődött helyi változatok eltűntek. A modernizáció felgyorsította ezt a folyamatot, és mára sok régi típus szinte teljesen kihalt.
A klímaváltozás nem kedvez a méheknek
„Az elmúlt tíz évben egyre többet hallani arról, hogy a méhállomány veszélyben van. A klímaváltozás, a környezetszennyezés és a vegyszerek mind hatással vannak rájuk. Saját tapasztalatom is az, hogy a méhek nehezebben bírják a hőséget. Amikor hetekig 40 fok körüli hőmérséklet van, a viasz megpuhul, és a keretek szó szerint rájuk szakadhatnak. Ilyenkor a méhész feladata, hogy hűs, szellős helyet biztosítson a kaptárnak. Én igyekszem kerülni a szintetikus vegyszereket, helyettük fizikai megoldásokat alkalmazok, és csak saját viaszt használok a műlépekhez. Ez munkaigényesebb, de tisztább, egészségesebb környezetet biztosít a méheknek” – hangsúlyozta.
Az utóbbi években új kihívásokkal kell szembenézni. Ilyen például az ázsiai lódarázs megjelenése. Egyelőre nem okoz nagy gondot, de ha elszaporodik, komoly veszélyt jelenthet. A méhek legnagyobb ellensége azonban továbbra is az atka, amely vírusokat terjeszt. Ezek a paraziták a méhsejtekben szaporodnak, ahol a vegyszerek nem érik el őket. Ezért fontosak a fiasmentes időszakok, amikor hatékonyabban lehet védekezni ellenük.
A méhészet életforma
Sokakat érdekelt, miben rejlik a méhészet varázsa. „A válasz egyszerű: a méhészet életforma. Megélni nehéz belőle, a legtöbb méhész nyugdíjas, vagy olyan ember, akinek van más biztos jövedelme. Régen papok, tanárok, bírók, orvosok is gyakran méhészkedtek. A méhészet ugyanis nemcsak tudást, hanem nyitottságot, kíváncsiságot és folyamatos tanulást igényel. A méhek világa különleges. Nem szabad emberi tulajdonságokat keresni bennük – nincs empátia vagy megbocsátás. Inkább úgy működnek, mint egy számítógép: fut bennük egy program, amely meghatározza, mikor hordjanak, mikor rajozzanak. Mégis lenyűgöző az intelligenciájuk. A kaptárban mindenki pontosan tudja a dolgát: a királynő petézik, a dolgozók gyűjtenek, a herék a párzásra várnak. Mindenki a közösségért dolgozik. Ez az igazi csapatmunka, amelynek eredménye a gyönyörűséges aranyló édes méz” – fejtette ki Sedliak Pál.
Mindenkinek azt ajánlotta, találják meg saját méhészét, és a saját ízlésének megfelelő mézet, amelyben biztosan ott van a vidék lenyomata, a méhek munkája és a méhész gondoskodása. „Hiszem, hogy a méhészet a világ egyik legszebb hivatása” – zárta gondolatait a méhész. JN.
