Az intézmény látogatói díszítették fel a városháza karácsonyfáját

A Barátság utcai épületben működő, fogyatékkal élők nappali ellátását szolgáló intézmény látogatói nem átlagos emberek, hanem olyan fiatalok és felnőttek, akiknek élete már születésük pillanatában terhekkel, nehézségekkel és sokszor fájdalommal indult. A második otthonuknak tekintett elfogadó közegben azonban annyi figyelmet és szeretetet kapnak, ami segít nekik elfelejteni a nehézségeket, segít nekik belesimulni a város életébe. Minderről és az intézmény mindennapjairól Šoóki Iveta igazgatónővel beszélgettünk, aki immár 9 éve áll az intézmény élén. 

„Nálunk olyanok a napok, mintha egy varázslatos manóműhelyben lennénk. Folyamatosan készülnek a szebbnél szebb dolgok” – mondja mosolyogva Šoóki Iveta, miközben bepillantunk a „műhelybe”, ahol kemence, szövőszék, varrógép és festőasztalok sorakoznak, és minden apró részlet arról árulkodik, hogy itt valódi alkotómunka folyik. Van, aki gyönyörű díszpárnahuzatokat varr, van, akiben egy fazekasmester veszett el, van, aki, különleges esztétikai érzékkel festi az agyagtárgyakat, míg mások csodás szappanokat készítenek, vagy a zománcozásban tehetségesek. Akiknek gyengébb a finommotorikájuk, segítenek a többieknek, így mindenki talál olyan feladatot, amely növeli az önbecsülését, ami sikerélményt nyújt számára. Fantasztikus látni az örömüket, igyekezetüket és kitartásukat, ahogy napról napra szebbnél szebb dolgokat készítenek. „Büszkék vagyunk rájuk, hiszen 2024-ben ők díszítették fel a város adventi koszorúját, tavaly decemberben pedig a polgármesteri hivatal karácsonyfáját öltöztették ünnepi díszbe. Sőt, a Zichy-pontban vásárt szerveztünk, amelyen meg lehetett vásárolni a gyönyörű kézműves termékeinket, ahogy adventi időszak alatt a városi turisztikai információs központban is” – sorolja az igazgatónő.

Mindez azonban nem valósulhatna meg a mellettük álló, elhivatott szakemberek – Szalmová Alenka, Beseová Eva, Horecká Marta, Bartošková Zuzana, Czidor Éva és Markovičová Mária – nélkül, akik óriási türelemmel, szeretettel és szakértelemmel támogatják a napköziseiket.  

Nagyon elfogadó közösség

Letelepszünk a felújított, közösségi konyhában, amelyben heti rendszereséggel, főzni, sütni, tálalni, mosogatni tanulnak. „Adventkor mézeskalácsot sütöttek, és az egész épületet belengte az édes illat – meséli Iveta. – Négyfős csoportokban zajlik a foglalkozás, és maximális húsz fővel működünk folyamatosan. A legfiatalabb 18, a legidősebb 53 éves. Vannak autizmus spektrumzavarral élők, többen különböző oknál fogva kialakult értelmi fogyatékossággal élnek. Érdekes módon, annak ellenére, hogy mindenkinek más a diagnózisa, példaértékű, mennyire elfogadók egymással. Nincsenek játszmák, nincs képmutatás, gyermeki őszinteséggel fordulnak egymás felé, és a kisebb konfliktusokat is meglepően jól kezelik” – magyarázza, miközben egyikük benéz és aggodalmaskodva megkérdezi, biztosan hazaviheti-e a képeslapot, amit karácsonyra kapott, ahogy mindegyikük, a nevelők jókívánságaival. „Persze, hiszen az a tiéd” – erősíti meg az igazgatónő. 

Egy életen át tartó gondoskodás

Miután kettesben maradunk, szóba kerül a szülők helyzete, ami bizony nem könnyű. Egy életen át tartó gondoskodás, rengeteg lemondás, állandó figyelem és féltés kíséri mindennapjaikat. Számukra elképzelhetetlen, hogy felnőtt gyermeküket magára hagyva elmenjenek meginni egy kávét a barátnőjükkel, vagy megnézni egy színházi előadást. Éppen ezért jövőjük aggasztó. A szülők fölött múlnak az évek, sokan már most is szépkorúak. „Nem szeretnénk, ha idővel szétszóródnának. A régiónkban az autizmussal élők ellátására szakosodott ógyallai SOS specializált szociális intézmény nyújt egész éves ellátást. Nem lenne szerencsés számukra egy teljesen más közegbe kerülni. Célunk, hogyegy bentlakásos otthont tudjunk kialakítani számukra az udvarban. A telek, az infrastruktúra adott, csak a finanszírozás megoldása nehéz, ugyanis a legtöbb pályázat vagy utánfizetéses, vagy magas önrészt igényel. De nem adjuk fel!  Ezek a ’gyerekek’ megérdemlik, hogy biztonságban legyenek akkor is, amikor a szüleik már nem tudnak mellettük állni.” 

Szeretetük megóv a kiégéstől

Az előbbi fiatalember ismét bekukkant, tekintetével az igazgatónőt keresi. Amikor meglátja, arcáról eltűnik az aggodalom, s felteszi ugyanazt a kérdést, amit már korábban is. Iveta végtelen türelemmel válaszol ismét. „Amikor először, még egyetemistaként ide kerültem szakmai gyakorlatra, nagyon féltem, mert ugyan elméletben sok mindent megtanultunk, azt viszont nem tudtam, hogy miként kell a gyakorlatban viszonyulnunk mentálisan sérült embertársainkhoz. Az akkori igazgatónő azt tanácsolta, hogy úgy kell velük viselkednünk, mint egy egészséges emberrel. Kicsit ugyan több türelmet igényelnek, de a legfontosabb, hogy érezzék az elfogadást. Nem sajnálni kell őket, mert attól csak frusztráltabbá válnak, növeli a kisebbségi érzésüket, hanem emberségesen bánni velük.” Majd hozzáteszi, ő már gimnazistaként is olyan munkát képzelt el, ahol segíthet, gondoskodhat, támogathat másokat. Soha nem akart mást csinálni. Ennyi év elteltével pedig már úgy tekint rájuk, mintha a testvérei lennének. Ha pedig néha összejönnek a fellegek a feje fölött, mert azért borúsabb napok is vannak, arra gondol, hogy ő felelősséget vállalt értük. „Az ő szeretetük az, ami mindezidáig megóvott a segítő szakmákban oly gyakran előforduló kiégéstől. Van, amit tanulhatnánk tőlük. Ők nem rágódnak apróságokon, nem foglalkoznak a múlttal vagy a jövővel. A jelenben élnek, és az adott percek szépségét, derűjét vagy éppen gondjait élik meg. Minden apróságnak, minden kis sikernek elképesztően, őszinte szívből tudnak örülni” – mutat rá.

Komárom városa és Nyitra megye évek óta szívén viseli az intézmény működését. Bár a napközi a megyéhez tartozik, a városvezetés, a szociális osztály és a képviselők mindig készek segíteni. Tavasszal az Ipari Szakközépiskola végzős diákjai felújították a kerítést, a festéket és az anyagokat pedig a KOMVaK biztosította. A támogatásoknak köszönhetően évente kirándulni is tudnak, sőt táborozni is voltak már Martoson és a búcsi Karkó panzióban. Pályáznak is, ahol csak lehet, mert minden segítség számít, és minden segítségre szükségük is van ahhoz, hogy azoknak az embereknek a mindennapjait, akik reggelente olyan örömmel érkeznek, mintha csak haza mennének, apró „csodákkal” tudják színesebbé és változatosabbá tenni. 

Janković Nóra