A perzselő déli napsütés már-már elviselhetetlennek tűnik, ahogy a komáromi Újvár felé tartok. Az impozáns Lipót kaput szerencsére nyitva találom: éppen egy turistacsoport igyekszik a korszerűen kialakított fogadóiroda irányába. Ahogy rákanyarodok a felújított laktanya árkádos folyosójára, egyszeriben nemcsak a hőség szűnik meg, hanem mintha az idő kereke is visszafelé forogna. Képzeletemben megelevenedik a vár: az udvarán fénylő csizmákban jönnek-mennek a tisztek és katonák. Lábbelijüket, pisztolytáskáikat és öveiket komáromi csizmadiák készítették, és még csak várakozniuk sem igen kellett, hiszen akkoriban több mint háromszázan, mesterek és tanítványok dolgoztak a városban bőrrel. Aztán, ahogy a vár fénykora elmúlt, úgy a bőrmíves szakmának is leáldozott. Hogy ne merüljön feledésbe, és Komárom ismét méltó helyére kerüljön a szakmai térképen, Varju Tamás nemzetközileg elismert bőrmíves-tanár évekkel ezelőtt küldetésként vállalta tudása átadását. A hangulatos műhelyében indult képzés sikerének köszönhetően tavaly – a város és az erődrendszert üzemeltető Pro Castello Comaromiensi támogatásával – már a patinás épületben találkozhattak a mesterség iránt érdeklődők.

A kilincs szinte magától enged, mintha már vártak volna. A III. Bőrmíves Szakmai Tábor tíz résztvevője, köztük pár komáromi ismerős, egy futó mosollyal üdvözöl, majd elmélyülten folytatják munkájukat. „Nagyon szorgalmasan dolgoznak napok óta, ugyanis délutánra mindenki szeretné befejezni az idei kézműves projektet: egy pénztárcát, amely műhelyem legújabb kollekciójában szereplő, minimalista dizájnú többfunkciós darab – magyarázza Varju Tamás. – A nagyobbikban külön helye van a különböző plasztik kártyáknak, a papírpénznek, míg a kisebbik az aprónak szolgál. Külön is lehet használni ezeket, de egybe is lehet illeszteni. Holnap pedig különleges feladatnak vágunk neki. A Jókai200 emlékév kapcsán életre keltjük a Duna Menti Múzeum Zichy-palotabeli részlegén lévő, Jókai-emlékkiállításon látható bőr könyvborítót, amelyben Samarjay Károly komáromi ügyvéd és költő, Jókai jó barátja az útinaplójukat őrizte, amikor együtt barangolták be Felső-Magyarország tájait. A rekonstrukcióhoz Csekei Szabó Tímea művészettörténésztől kaptunk fotódokumentációt, és sikerült a korabelihez hasonló bőrt is beszerezni. A résztvevők izgatottan készülnek arra, hogy saját kézzel készített, emlékezetes tárggyal zárják a tábort.”

A pénztárca kivitelezéséhez mindenki saját személyiségéhez passzoló bőrt választhatott, ki pirosat, ki barnát, ki zöldet vagy éppen kockásat, sőt a bevállalósabbak két szín kombinációjával dolgoztak. Hiszen a terem egyik falánál egy közel két méter hosszú állvány szinte roskadozik a nyugat-európai cégektől rendelt, környezettudatos gyártással készült bőrökkel, mert Varju Tamás erre nagy hangsúlyt fektet. Van, aki már lassan az utolsó öltéseknél jár, míg az egyik résztvevő elbizonytalanodva kér tanácsot Tamástól. „Inkább fejtsd vissza ezt a pár öltést, hogy ugyanolyan szép és precíz legyen, mint a többi” – tanácsolja, miután megnézte. A lány bólint, mintha csak erre a válaszra várt volna, és miközben nekifog a javításnak, a mester elmagyarázza, hogy a kézi varrás során előre kijelölt lyukak mentén öltögetnek tűvel, míg egy másik eljárásban árral lyukasztanak és bőrszállal fonnak. Ezek a kiváló minőségű bőrből készült pénztárcák akár három évtizedet is kibírnak, persze a megfelelő cérna ugyanolyan fontos, mint maga az alapanyag. Ezen pedig nem spórolnak, a Varju-termékekhez egy 1847 óta működő francia manufaktúra természetes lencérnáit használják. Ahogy mindenből a legjobbat, hiszen prémiumkategóriás termékeket kizárólag minőségi szerszámokkal lehet készíteni. A szegecsekhez például egy olyan különleges kalapácsot használnak, amelyet egy lószerszámgyártó francia cég gyárt, és az európai piacon nincs nála jobb.

Majd sorra kerülnek elő a különböző „furcsa” szerszámok, amelyeknek fejlődéstörténetéről, ahogy a bőrmívesség múltjáról is, hagyományosan a tanfolyam első, elméleti napján Varju Tamás a jelenlévőknek is tartott egy rendkívül érdekfeszítő előadást. Szabó Gábor, a Selye János Gimnázium tanára pedig, aki kezdetektől nagy lelkesedéssel támogatja az oktatási projektet, a formatervezés fejlődését ismertette a 18 évestől 60 évesig minden korosztályt képviselő csapattal. Kétharmaduk már harmadik alkalommal vesz részt a képzésen, sőt, mondván, nekik évközben is szükségük van erre a „lélekbalzsamra”, novembertől minden hónap harmadik szombatján is találkoznak. Ha valaki kedvet érez hozzá, évközben is csatlakozhat hozzájuk, korlátozott számban, ugyanis tíz főnél többnek a munkájára már nehéz folyamatosan odafigyelni.

„Azok, akik most jelen vannak, komoly szakmai mérföldkőhöz érkeztek. A technikai tudásuk meg van alapozva, lezártuk a kezdő szakaszt. A jövő évben már szintet lépünk és egy tarsolyt fogunk készíteni, eljutva így a magyar népművészeti hagyományokhoz, ami egy etalon. Fűzések, dúcos domborítások, csontmunkák, szironyozások – olyan tudásanyag kerül az ’órarendbe’, amely nemcsak kézügyességet, hanem a magyar népi kultúra iránti tiszteletet is kíván” – magyarázza Varju Tamás, akinek termékei Amerikától Japánig mindenütt gazdára találtak már. Hozzáteszi: pár évvel ezelőtt még nagyon aggódott a szakma jövője miatt, hiszen az erre szakosodott iskolákban az oktatás színvonala elég siralmas, de amióta látja, hogy milyen elhivatott és lelkes „tanoncai” vannak, akik közt van pedagógus, kertépítő mérnök, egyetemista, vállalkozó, már nyugodtabb. Van, aki csupán kedvtelésből tanulja a szakmát, van, aki önmegvalósítás lehetőségét látja benne és van, aki hivatásszerűen szeretne foglalkozni vele, mint a portugáliai Aljezur városában ötvösmesterséget tanuló rimaszombati Szabó Bea. „Mindig úgy ütemezem be a hazalátogatás időpontját, hogy részt tudjak venni a tanfolyamon. Az ötvös szakma a bőrmívességgel kéz a kézben jár. Idén már sikerült a kettőt összepárosítva elkészítenem egy szép medált is. Nagyon örülök, hogy van ez a lehetőség, mert az itt elsajátított tudásnak köszönhetően meg tudom majd valósítani az elképzeléseimet” – ecseteli, miközben szeretettel forgatja a kezében álmai pénztárcáját.

Közben egyre többen teszik le a bőrvarró szorítót, már nincs rá szükségük, a szépséges végeredmények bekerülhetnek a táskákba. Az összeszokott kis csapat, amelynek helyét a következő héten már a 10-18 éves korosztály veszi át, ebédelni indul. Az erőd udvarán ismét belebotlok a turistacsoportba. „Már megesett, hogy betértek a tanodába is egy rövid workshopra. Mindenki készíthetett magának egy kulcstartót a vár logójával. Nemrég pedig a gimnázium székelyudvarhelyi diákjai próbálhatták ki kézügyességüket. Rengeteg tervünk van a jövőre nézve. Jó úton haladunk afelé, hogy a műhely egy komoly oktatóközponttá nője ki magát” – mondja búcsúzóul Varju Tamás, miközben kilépünk a 21. századi forróságba.

Janković Nóra

Kapcsolódó cikkeink:
Visszahozni a bőrmíves szakma színvonalát
Szakmai alázat nélkül nincs minőség – Varju Tamás bőrmíves
Népművészet egy életen át
Varga Andrea: szeretek maradandót alkotni