Hatvan évvel ezelőtt, kezdő pedagógusként, amikor először ültette le sakk mellé a bátorkeszi alapiskola diákjait, Miholics Zoltán még nem sejthette, hogy ezzel egy olyan útra lépnek, amely később felteszi a falut az ország sakktérképére, és tehetségek sorát indítja el. A legendás pedagógus, akinek érdemeit 2023-ban a Magyar Tudományos Akadémia székházában Széchényi Társaság-díjjal ismerték el, tavaly decemberen abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az egyesület, amelyet ő hívott életre, Miholics Zoltán Sakk Klubként működik tovább. 

„Amikor utódom, Pallag György, aki tíz évvel ezelőtt vette át tőlem a stafétát, felvetette, igencsak meglepődtem, nem számítottam rá, hogy még életemben ilyen megtiszteltetésben részesülök. Végül a családom, a barátaim rábeszélésére rábólintottam” – árulta el Miholics Zoltán, akinek a nevét az elmúlt évtizedekben nemcsak az írott sajtóból, de a Pátria Rádióból és az STV magyar adásából is ismerhetik, ahol többször szerepelt tanítványai kiemelkedő sakk- és futballeredményei apropóján, miközben elhivatott pedagógusként is helytállt. 1998 elején, amikor a minisztérium megtiltotta a magyar nyelv használatát az iskolai dokumentumokban, a bátorkeszi és búcsi pedagógusok – a szülők támogatásával – látványos tiltakozással válaszoltak. A két iskola igazgatóját emiatt elbocsátották, de a tantestületek testükkel állták útját az újonnan kinevezett vezetőknek. A helyzet rendezésére petíciós bizottság alakult, amelyben Bátorkeszit Miholics Zoltán képviselte a járási szintű tárgyalásokon. A hatalom meghátrálása után a vezetőket visszahelyezték pozíciójukba, a bizonyítványok pedig továbbra is kétnyelvűek maradtak. A két falu később Pro Probitate – Helytállásért díjat kapott, amelyet Bátorkeszi nevében Miholics Zoltán vehetett át. 

Családi példamutatás

„Nagyapám kántortanító volt, édesanyám tanítónő, édesapám pedig a ma már Kossányi József nevét viselő szentpéteri alapiskola igazgatója. Elhivatott, a magyar kisebbségért, kultúráért tevő pedagógusok voltak, értékrendjükkel, példamutató elhivatottságukkal nekünk is utat mutattak. Négyen voltunk testvérek, ebből hárman követtük őket pályájukon. Mindig is tanítónak készültem, kisgyerekként nagyon szerettem édesapám mellett ülni, figyelni őt, amint javítja a dolgozatokat. Magyar–történelem–zene szakban gondolkodtam, de a sors úgy hozta, hogy végül biológia–földrajz szakon diplomáztam. Amikor pályakezdőként Bátorkeszire kerültem, kiderült, nincs testnevelésszakos tanáruk, és mivel világéletemben aktívan sportoltam, bevállaltam. Ha a szükség úgy hozta, magyar nyelvet is oktathattam, így az sem maradt ki az életemből” – mesélte.

Kényszer szülte sakkoktatás

Először kényszerből kezdett el sakkot tanítani a gyerekeknek, amire őt még alapiskolás korában nagybátyja tanította meg. 1965-ben még nem volt az iskolának tornaterme, így nagy hidegben kénytelen volt egy kis teremben tartani a tornaórákat, amelyben volt egy asztaltenisz-asztal. Egy. Gyerkőc meg húsz. Megsajnálta azokat, akiknek csak a szurkolás jutott, és megkérdezte, ki tud közülük sakkozni. Az egyikük feltette a kezét, haza is szaladt a tábláért. A következő órán már két táblánál, majd háromnál folytak a csaták. „Tavasszal már elmentünk Csallóközranyosra, a Zója Kupára, és megnyertük. Öt évvel később már mi képviseltük a kerületet az országos bajnokságon, amit 1975-ben, 1980-ban, 1984-ben és 2002-ben meg is nyertünk. Ma az I. ligában játszó amatőr klubunk közel ötven tagot számlál, de az asztalteniszezőink is az élvonalban vannak” – mondta büszkén.

Fanatikusan kell szeretni a játékot

Azok a kisdiákok, akik az elsők közt tanulták a sakk szabályait Miholics Zoltántól, ma már édesapák, nagyapák. Voltak, akik feladták, voltak, akik családalapítás után „szüneteltették”, majd életük derekán ismét visszaültek a fekete-fehér tábla mellé, és vannak, akik átadták gyermekeiknek, unokáiknak is a sakk szeretetét, így Bátorkeszin már Dolník-, Bárczi-, Szegi-sportdinasztiák portréit őrzik a tablók. „Nem értek egyet Polgár apukának azon kijelentésével, hogy a tehetség nem veleszületett csoda, hanem megfelelő módszerrel, következetes munkával és korai fejlesztéssel bárkiből kihozható a kiemelkedő teljesítmény. Nem lehet. Igenis kell hozzá tehetség, logika, matematikai gondolkodás, kitartás, szorgalom. Emellett pedig fanatikusan kell szeretni a játékot. Nálunk, a több évtizedes nevelésnek köszönhetően, sokan vannak, akik nem sajnálják az időt a fejlődésre, akik az edzéseken túl otthon számítógépes sakkpartikat vívnak és feladványokat oldanak, akik egy-egy verseny előtt végignézik a lehetséges ellenfelek partijainak felvételét és kielemzik azokat. Ma már nem könyvekből tanítják a sakkot, mint ahogy annak idején én kezdtem” – állapítja meg a neves szakember. Majd hozzáteszi, büszke arra, hogy diákjai túlszárnyalták, ahogy arra is, hogy a klub egyik legtehetségesebb tagja a lánya, Katalin, aki már négyéves korában Prágában nemzetközi tornát nyert, később pedig szlovák-bajnok lett. Unokája, a tragikusan fiatalon elhunyt Kráľ Klaudia szintén országos korosztályos sakkbajnok volt, akinek emlékét az alapiskolások számára minden év szeptemberében megszervezett emlékverseny megtartásával is őrzik. Fiához, aki angol-magyar szakos tanár-műfordító, szintén közel állt a sakk, ahogy az ő két gyermekéhez is. 

Felesége biztosította a hátországot

Beszélgetésünk vége felé kitért arra is, hogy eredményes pedagógiai pályafutása részben annak köszönhető, hogy felesége, Miholics Bakonyi Mária – aki nevelőnőként kolléganője is volt, és akivel 57 évvel ezelőtt kötötték össze életüket – mindenkor biztosította a hátországot. Mégpedig nagy türelemmel és elfogadással, amire szükség is volt, hiszen a hétköznapokon futball-, asztaltenisz- és sakkedzéseket tartott, hétvégenként pedig sokszor saját autójával vitte a tehetséges klubtagokat a versenyekre. Mindemellett szorgalmasan vezette a klub krónikáját, amely alapján Pallag György átfogó kötetet jelentetett meg a klub fennállásának 50. jubileumára. „Azt szoktam mondani, hogy hoztam valamit, hagyok magam után valamit, de ha egyszer távozom, nem viszek el semmit” – fogalmazta meg Miholics Zoltán.

Janković Nóra