A Gútán született, de Komáromban gyökeret eresztő Varga Tamás a komáromi Jókai Mór Alapiskola elhivatott magyar-földrajz szakos tanára, akinek tevékenységét idén a rangos Bonis Bona – A nemzet tehetségeiért díjjal is elismerték. Hivatását nem csupán munkának, hanem szívvel-lélekkel végzett küldetésnek tekinti. Tudásvágya arra sarkallta, hogy iskolamenedzsmentből és marketingből is diplomát szerezzen. Számára a nyári szünet sem telik munka nélkül: a világot járva sem hagyja otthon tanári gondolkodásmódját, folyamatosan keresi azokat az élményeket, történeteket és érdekességeket, amelyeket aztán a tanév során átadhat diákjainak, színesítve ezzel a tankönyvi anyagokat. Vele beszélgettünk.

– Gyerekként mindig türelmetlenül vártam Juhász Árpád geológus műsorát a tévében, akinek lebilincselő stílusa mély nyomot hagyott bennem. Ez a rajongás az utazás iránt felnőttként sem hagyott alább, ami földrajztanárként különösen nagy előny, hiszen meggyőződésem, hogy az a legjobb, ha a gyerekeknek globális képet tudunk mutatni az adott régióról – építészeti stílusokról és vallásföldrajzi sajátosságokról. Van egy állandó, jól összeszokott baráti társaság, amellyel már a világ számos pontját bebarangoltuk, tipikus hátizsákos turistaként bejárva Japánt, Izraelt, Izlandot, valamint az európai országok egykori gyarmatait. Célom, hogy ha már megismertem ezeket az országokat, akkor azokról az oldalaikról és érdekességekről is beszámoljak a diákjaimnak, amik kimaradnak a tankönyvekből. Most nyáron Törökországban jártunk, ami különösen érdekes volt, hiszen az ország történelme több ponton is kapcsolódik a magyarokéhoz. Meggyőződésem, hogy a tanulóknak nem száraz demográfiai adatokat kell tanítani – hiszen azokat az interneten pillanatok alatt meg lehet találni –, hanem társadalom-földrajzi szempontból kell megközelíteni a témákat. Nekem igenis kíváncsinak kell lennem arra, hogy például egy erősen katolikus Spanyolországban miként alakulhatott ki egy olyan befogadó, multikulturális nagyváros, mint Barcelona, vagy éppen arra, hogyan él egy indiai hindu a mindennapokban.

• Indulás előtt egy-egy könyv is kerül a hátizsákjába?

– Az egyhetes, vagy ennél hosszabb utakra mindig viszek magammal olvasnivalót – legtöbbször életrajzi regényt, vagy novelláskötetet. Az utazások során legfőképpen azzal telnek az estéim, hogy a nappal látott épületekről, emlékművekről minél több információt elolvassak, mert egészen másképpen rakódik le az emberben egy élmény. Közben rengeteget fényképezek, igyekszem minél inkább megörökíteni egy város arculatát vagy egy táj jellegzetességeit.

• Előfordul, hogy a következő tanévre készülve újraolvassa valamelyik kötelező olvasmányt?

– Aki ismer, tudja rólam, hogy kötelező olvasmány- és házifeladat-ellenes vagyok. Azt gondolom, hogy pedagógusként a tanítási óra áll rendelkezésemre, és azon túl az idő eltöltésének mikéntjét a diák érdeklődésére kell bízni. Igyekszem az órán megismertetni velük a műveket: először történelmi kontextusba helyezem a kötet cselekményét, majd a szerző társadalmi pozícióját vizsgáljuk meg, és ha készült filmes feldolgozás, azt is megnézzük. Minden eszközzel igyekszem felkelteni az érdeklődésüket, de nem teszem kötelezővé, mert nem az a célom, hogy megutáltassam velük az irodalmat, hanem az, hogy megtalálják a saját útjukat a könyvekhez.

• Pályája kezdetétől szívügyének tekinti a tehetséggondozást. Mi motiválta ennek a plusz feladatnak a felvállalásában?  

– A tehetséggondozás alatt mindenki mást ért, hiszen ennek sokféle formája létezik. Én úgy gondolom, hogy ha egy gyereket mélyebben foglalkoztat egy tudományterület, akkor ütni kell a vasat. Számomra ez nem pluszfeladat, mert a versenyekre való felkészítés alapjait beépítem a tanórák menetébe. Így az alapokat tulajdonképpen minden diákom elsajátítja. A versenyre nevezetteknek pedig további feladatokat küldök ki elektronikus formában, majd közösen átbeszéljük a megoldásokat. A legfontosabb azonban az eredmények szempontjából a megfelelő motiváció kialakítása. Fontos felismerni, hogy kiben van meg az a plusz, amit érdemes fejleszteni – és segíteni abban, hogy kihozhassa magából a maximumot.

• Ahogy saját magából is? 

– Igen, bár ez nem volt rám mindig jellemző. 2009-re vezethető vissza, amikor bekerültem a nyitrai egyetem földrajz–magyar szakára. Az első „szóróvizsga” matematikai kartográfiából volt, amire elég lazán készültem. Hilda Kramáreková tanárnő – akivel a mai napig nagyon jó viszonyban vagyok, nála írtam a szakdolgozatomat is – akkor azt kérdezte tőlem: „Ugye tudja, hogy nem a minimumra törekszünk, hanem a maximumra?” Ez az egy mondat egy életre szóló útmutatás lett számomra. Talán ez motivált abban is, hogy megszerezzem a doktori címet, valamint más területeken is fejlesszem, képezzem magam.

• Ez valóban egy életre szóló jótanács. Csak hát ma már a pedagógusok helyzete sokkal nehezebb. Az elvárások velük szemben az egekben vannak, miközben a megbecsülésük messze elmarad attól, amikor még a tanítónak messziről kalapot emelve köszöntek.

– Ma már sokan szolgáltatásként tekintenek az oktatásra.  Nem egyszer előfordul, hogy a szülők azt is számon kérik, ha a tanító rászól a gyerekükre. Én rendszerben gondolkodó ember vagyok, ezért fontosnak tartom előre leszögezni, hogy mit vár el a szülő, és mit várok el én – mert csak így tudunk előrehaladni. Enélkül jönnek a „miértek”. Bár néha még így is, hiszen, ha családon belül nem működik egy rendszer, nincsenek meghúzva a határok, akkor a gyerek számára az iskolai elvárások bizonytalanságot okoznak. Mindig igyekszem a lehető legjobban kommunikálni, az előzetes tisztázás segít megelőzni a támadásokat, amelyek a kiégés táptalaját jelentik.

• Elképesztő hévvel és elkötelezettséggel beszél a hivatásáról. Nem érzi néha a kiégés veszélyét?

– Ennek a veszélye mindenkiben ott lappang. Az, hogy az ember tudja saját magát motiválni, egy dolog, de ehhez kellenek a kollégák, a gyerekek is. Ugyanakkor ki kell mondani: mint minden szakmában, itt sem csak támogatás van jelen, hanem gáncsoskodás is. Ezeknek a hétköznapi csatáknak a megvívása rengeteg energiát emészt fel, és ebbe idővel bele lehet fáradni.

• Hol tart ma a pedagógusi életpályamodell és az iskolarendszer? Előre vagy hátra lépünk?

– Leginkább oldalra. Az oktatási folyamatok átalakulását alapvetően támogatom, ugyanakkor komoly kétségeim vannak afelől, hogy az, amit a minisztériumban az íróasztalok mellett elképzelnek, a gyakorlatban valóban működőképes lesz. Ami a ’70-es, ’80-as években működött, az nem biztos, hogy 2025-ben is működni fog. Az iskolarendszer átalakítása sajnos mindig is oktatáspolitikai kérdés volt, nem pedig pedagógiai. Pedig egy valódi paradigmaváltásra lenne szükség – olyanra, amely figyelembe veszi, hogy túl gyorsan jelennek meg új tényezők, és túl gyorsan alakul át a minket körülvevő technológia és világ.

• Ezért építi be a digitális technológiát a tanítás menetében? 

– Meg kell tanítani a gyerekeket kérdezni. Szerintem ma ez az alapiskolák egyik legfontosabb feladata. A probléma az, hogy a pedagógusok egy idő után annyira megszeretik a saját kényelmüket, hogy végül saját magukat szorítják sarokba. Nehogy olyasmit kelljen csinálniuk, ami kívül esik a komfortzónájukon. Az én generációm azonban sok mindent másképpen lát, innovatív ötleteink vannak. Az én gondolkodásom pedig merőben más, mint az átlagpedagógusoké. Nem biztos, hogy jobb, de más. Eleve abból indulok ki, hogy ma már, amikor körülöttünk minden „elektromosan zajlik”, a technológia innovatív vívmányait nem lehet, és nem is szabad, megkerülni. Soha nem az volt a célom, hogy lecseréljük a tankönyveket, hanem az, hogy a hagyományos oktatás és a digitális pedagógia aránya 80:20 legyen. Ha jól használjuk ki a mesterséges intelligencia előnyeit, az rengeteg pozitív hozadékkal járhat, nemcsak a tanításban, hanem például az iskolamarketing terén is. Ez az egyik vesszőparipám. Évek óta foglalkozom az iskola weboldalával, a mesterszakos diplomamunkám témája pedig Gúta város marketingje és médiakommunikációja volt. Az így megszerzett tudásomat idővel tovább bővítettem, és most igyekszem kamatoztatni intézményünk „brandjének” kialakításánál.

• Nem érzi néha úgy, hogy kilóg a sorból? 

– Mindig is különc, visszahúzódó gyerek voltam. A mai napig, ha csak lehet, kerülöm a konfliktusokat. Az élet azonban gyakran úgy hozza, hogy az igazságérzetem miatt mégis kiállok magamért. Fontos számomra, hogy érvekkel tudjam védeni a véleményemet, és tényekkel tudjam alátámasztani azt. Soha nem alkotok véleményt addig, amíg nincsenek alapos ismereteim az adott témáról, de meggyőzhető vagyok. Hiszek az értelmes vitában, a gondolatok ütköztetésében. Sajnálatos módon azonban ez a fajta kommunikáció egyre inkább háttérbe szorul. Könnyebb a közösségi portálokon támadni valakit anélkül, hogy bárki alátámasztaná az álláspontját, mint leülni és érvekkel vitázni.

• Mennyire volt idealizált az elképzelése a pályáról egyetemistaként, és hogyan változott ez a kép a valóság hatására?

– Egy pályakezdő sincs könnyű helyzetben, miközben gyakorlati tapasztalatokat kell szereznie, meg kell találnia az önmegvalósítás módját, és ezzel párhuzamosan a helyét is a pályán. Nekem szerencsém volt, mert egyetemistaként Komáromban idegenvezetőként tevékenykedhettem, és ennek köszönhetően sokféle nézőponttal és kérdéssel találkoztam a turisták részéről, ami arra motivált, hogy a mondandóm érdekes legyen, lekösse a figyelmüket. Addig formáltam a szövegeimet, amíg el nem értem, hogy még az utolsó hallgató is figyeljen rám, és az elhangzot-taknak legalább tíz százaléka megmaradjon az emlékezetében. Amikor bekerültem az oktatási rendszerbe, ugyanez lett a célom. Sok mindent átvettem a „nagyoktól”, sokat tanultam a képzéseken, oktatási weboldalakról, podcastokból, amelyek inspirálnak.

• A pedagógusi pálya az utóbbi évtizedekben elnőiesedett. Honnan jött az indíttatás, hogy a katedrát válassza? 

– Eredetileg történész vagy jogász szerettem volna lenni, de aztán egyre jobban megszerettem a földrajzot. Mindig bennem volt a késztetés, hogy ha láttam vagy tapasztaltam valamit, azt megosszam másokkal. Talán azért, mert ezt éltem meg otthon, családi körben. Nálunk az volt a szokás, hogy a nap végén nekem és a húgomnak is be kellett számolnunk arról, milyen napunk volt. Ezek a beszélgetések mély nyomot hagytak bennem, és arra sarkalltak, hogy olyan pályát válasszak, ahol ezt a nyitottságot és megosztást továbbvihetem. Édesanyámnak erős szárnyai vannak. Az ő személyisége meghatározó volt abban, hogy milyen emberré váltam. A támogatása, a példája és az a biztonság, amit nyújtott, mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma is hiszek abban: a kommunikáció, az odafigyelés és a megosztás érték.

Janković Nóra

Életre kelt a bőrmívesség a komáromi várban
Régiónknak különleges identitása van
Azokat kell erősíteni, akik dolgoznak
Dunamocsi kardiológus a világ élvonalában