A Szilason élő Panyi Ferenc az akkori helyi nemzeti bizottság egyedüli alkalmazottjaként, tanácsosaként 24 évesen élte át az 1965-ös árvíz napjait. Funkciójából kifolyólag aktívan kivette a részét a mentés szervezéséből, a segítségre érkező katonák elhelyezésének, ellátmányozásának lebonyolításából, majd az újjáépítésből. Naplót is vezetett a kritikus napokról, visszaemlékezése hiteles képet ad a hatvan évvel ezelőtti szilasi történésekről.
„Az árvíz olyan volt, mint egy kamaszkori kaland. Nehéz volt elviselni, de jó róla beszélni” – válaszolja a 84 éves Feri bácsi arra a kérdésemre, miként foglalná össze egy mondatban az árvízzel kapcsolatos érzéseit.
„Nálunk nem lehet baj”
Június 16-ai naplóbejegyzésében – amikor Patnál már gátat szakított a folyó – még arról írt, hogy Szilason a falu öregjei azt mondták, náluk nem lehet baj, hiszen 1899-ben igazán erős volt az áradás, mégis csak a szélső házakig ért a víz. Másnap a hangosbemondó arra szólította a lakosokat, készüljenek a kitelepítésre, mert Csicsón is átszakította a gátat a Duna és közeleg a veszély Szilas felé. A legidősebbek még mindig lehetetlennek tartották, hogy az árvíz elérje községüket, de biztos, ami biztos, a falu férfinépe lapátot ragadott és gátakat épített. 18-án a nagymegyeri csatornából már ömlött a víz Szilas határába, munkagépekkel igyekeztek emelni a töltést, és érkeztek az autóbuszok, hogy biztonságos helyre vitték a gyerekeket, nőket, időseket. 19-én folytatódott az emberek és az állatállomány evakuálása. 20-án az ár áttörte a községet védő nyúlgátat, a víz két oldalról vonult a házak felé. 21-én dőltek össze az első házak. „Estére beborult az ég, villámlott, zengett, s olyan szaporán rájött az eső, mintha csakis azért tenné, hogy megnehezítse az emberek munkáját” – írta június 21-én naplójában Panyi Ferenc.
Mézeshetek helyett vizes hetek
„1965 májusában nősültem, az árvíz pedig júniusban tört be, így mézeshetek helyett vizeshetek jöttek – emlékezik vissza Feri bácsi. – Feleségemet a többi asszonnyal együtt Komjátba és Nagykérre telepítették ki, családi házakban szállásolták el őket, a gyerekeket pedig a bajmóci pionírtáborba vitték.A szövetkezet állatállományát a Privigyei járásban helyezték biztonságba, a családok állatai meg a tyúkfarmon, ami nem került víz alá. Rengeteg munka szakadt rám, éjjel-nappali szolgálatot vezettünk be. A pozsonyi Stavoindustria cégtől kaptunk kölcsön három csónakot, mivel a falut nem lehetett száraz lábbal megközelíteni. Az emberek tutajokat készítettek, a legjobb Kósa Vince bácsié volt, még fekvőhelyet is eszkábált rá. A községi hivatal és a kultúrház berendezését a magasabban fekvő Fő utcába telepítettük, csak a páncélszekrényt nem tudtuk, az olyan nehéz volt – pedig nem volt benne sem nyugati valuta, sem csehszlovák korona, sem rubel. A katonák segítettek aztán száraz helyre vinni.A víz a Fő utca és a Kis utca kivételével az egész falut elöntötte. Filkó Gyula bácsiék a Kis utcában lacikonyhát nyitottak, szükség szerint vágták le a sertéseket, oda jártak kosztolni az itthon maradt férfiak. Aki éppen ráért, az halászni ment, ugyanis a visszahúzódó víz után a gödrökben maradtak a dunai halak, volt, aki zsákszámra hordta haza. Mivel a víz fertőzött volt, inni nem lehetett, a kocsmáros, Toščák Jani bácsi lóháton hordta Ekecsről a sört. Paksi Pista bácsi, akinek háza a temető mellett összedőlt, a két temető közti zöld területen vert sátrat. Nem kellett neki hűtő, a friss áru ’házhoz’ ment, ugyanis ide szorult a környező portákról a baromfi. Miután Pista bácsi családjával beköltözött a frissen felépített barakkba, árulkodó bizonyítéknak sok tojáshéj maradt utána.”
Csibészes húzás
„Póda József háza dőlt össze elsőnek a temetősoron, akkora porfelhőt hagyva maga után, mintha atombomba robbant volna. Összesen 35 családi ház dőlt össze, 86 megrongálódott. A kár 1,6 millió koronát tett ki.” A víz visszavonultával aztán megkezdődött az összedőlt, lakhatatlanná vált házak szanálása, majd az újjáépítés. A katonák mindenhol segítettek, ahol csak kellett. Először a nemesócsai vasútállomásról hozták a rengeteg épületanyagot. Nový Jičínből kaptunk cementet és meszet, Romániából blokkot és téglát, Magyarországról épületfát. Privigyéről jöttek az építészek, technikusok, szakmunkások, inasok, nem véletlen, hogy az egyik utcát Privigyei utcának hívják Szilason. A Stavoindustria egy barakkot épített a lakosok ideiglenes elszállásolására. A Privigyei járásból a szövetkezet 47 üszőt kapott, meg szénát, az ottani nőszövetség ruhaneműt ajándékozott lakosainknak” – sorolja Feri bácsi. A Privigyei és a Nový Jičín-i volt Szilas két patrónus járása.
„Az életben bizony csibésznek is kell lenni. Az egyik reggel jött az ügyeletes tiszt, és kérdezte, hogy aznap miben kellene segíteni. Mondom neki, az irodát és a kultúrházat kell lebontani. Kérte a bontási engedélyt, ami persze nem volt. Erre odaültem az írógéphez, megírtam a bontási parancsot, aláírtam, lepecsételtem. Ha akkor én ezt nem teszem meg, hosszú évekig, lehet, évtizedekig nem lett volna új községháza, kultúrház és tűzoltószertár Szilason. Az új épület 1 millió koronába került. Kérdezte is az akkori Járási Nemzeti Bizottság elnöke, aki földi volt, hogy mit akartok építeni, stadiont? Azért is mertem ekkorát álmodni, mert megtudtam, hogy a szolidaritási számlán 153,7 millió korona volt. A községükben egyébként az újjáépítés összege 3,5 millió koronát tett ki, ami akkor óriási pénznek számított.”
Nagy bajban nagy összefogás
Az itt dolgozó önkéntesek ellátását is neki kellett bebiztosítania, ahogyan az építkezési engedélyek kiadását, a házhelyek kimérést is felügyelte.
Azt csinálta, amit a lakosok elvártak tőle. Vallja: igazságosnak lenni mindenkivel szemben, művészet, amire senki nem képes. Hiszen nincs tökéletes ember a földön, csak tökéletes szándék – ehhez tartotta magát.
„Én vagyok az egyik, még élő tagja annak a korosztálynak, amelyik átélte a II. világháborút, találkoztam német, majd orosz katonákkal, átéltem a kitelepítést, végigküzdöttem az 1965-ös nagy dunai árvizet és az újjáépítést – mondja zárásként Feri bácsi. – Sajnos, az utánunk jövő nemzedékeket nem igazán érdeklik az akkori történések. A község lakossága fokozatosan kicserélődik, manapság már alig beszélgetünk egymással, nem tudjuk, ki lakik a szomszédunkban, elmegyünk egymás mellett. Sokan azt sem tudják, mi történt itt hatvan évvel ezelőtt. 1965 júniusában nagy volt a baj, de az összefogás is. Ez szolgálhatna tanulságként a ma embere számára.”
(vkm)
(Cikkünk a Delta eheti számában jelent meg.)