Augusztus 20-án a Pesti Vigadó színpadán állt, ezúttal azonban nem a nagybőgőjével, ami védjegyévé vált, és aminek köszönhetően nemcsak a népzene, hanem más zenei stílusok rajongói is jól ismerik. Hanusz Zoltán zenész, kulturális menedzser, a komáromi Egressy Béni Városi Művelődési Központ munkatársa nemzeti ünnepünk alkalmából, munkássága elismeréseként, Magyar Ezüst Érdemkereszt állami kitüntetésben részesült. Pár nappal később azonban már Japánban járt. Hazatérését követően beszélgettünk vele.

Munka vagy pihenés vitte a felkelő nap országába? 

– Csík János és a Mezzo zenekar, amelynek 2022 óta állandó tagja vagyok, meghívást kapott az Oszakai Világkiállításra, ahol augusztus 27-én adhattunk koncertet. Együttesünk repertoárjában a népzene, jazz, bossa nova, bluegrass és népzenei motívumokkal ötvözött világzene is helyet kap, ez által más stílusokba is belekóstolhatok. Maga az ottlét és a koncert is óriási élmény volt. Az ilyen hosszabb utak nemcsak szakmailag fontosak, hanem a zenekar összetartozását is erősítik. Három napot töltöttünk ott, és bár kevés időnk volt, a városban is körül tudtunk nézni. 

Többször járt már különböző együttesekkel külföldön. 

– Igen. Legutóbb Kanadában turnéztunk a Mezzóval három hétig, de korábban játszottam már Hongkongban, Tajvanon, Kínában, Indonéziában a Hungarian Folkembassy zenekarral, Ausztráliában és Új-Zélandon pedig a Szőttessel. A magyar diaszpóra közösségeiben a néptánc kiemelkedően népszerű, sok helyen működik együttes, és különösen nagy az igény az autentikus népzenére. A kárpát-medencei népzene közös gyökerekből táplálkozik, és a történelmi Nagy-Magyarország vonós hangszerekre épülő zenei világa sokak számára erős kulturális kapocs, bárhol is éljenek a világban. Kínában és Japánban pedig mindettől függetlenül közkedvelt a magyar néptánc. Utóbbiban még táncháztalálkozókat is tartanak, ahol japánok próbálnak magyar népzenét játszani, és magyar viseletbe öltözött japánok táncolnak a táncházban. Tajvanon és Hongkongban különösen elterjedt, amihez nagyban hozzájárult egy helyi kínai üzletember, Kenneth Tse, akinek a magyar néptánc a szenvedélye. Ő alapította Hongkongban az első együttest, rendszeresen jár Magyarországra és Erdélybe is. A 2016-os tajvani könyvvásáron ismerkedtünk meg vele, ahol a magyar pavilonnál léptünk fel. Egyszer csak láttuk, hogy egy kínai úriember magyar táncokat kezd el járni a zenénkre, két nap múlva már viseletbe öltözött kínaiakkal táncoltak körülöttünk, a végére igazi táncház alakult ki. Mindenre számítottunk, csak erre nem. 

Mikor lépett először színpadra nagyközönség előtt? 

– A zeneiskolai abszolvens koncertemen. Elég szokványos a történetem. Nagybátyám csellón játszott, édesanyám pedig, aki nagy komolyzene-rajongó, úgy döntött, példáját követve engem is erre a hangszerre írat be a zeneiskolába. Kezdetben nem lelkesedtem érte, voltak mélypontok, de idővel, nem tudnám megmondani mikor vagy miért, átlendültem rajtuk, és megszerettem. Számomra mindig is maga a zenélés öröme volt a fontos. A színpad soha nem jelentett különösebb vonzerőt, persze jóleső érzés nagyközönség előtt játszani, de soha nem ez mozgatott, inkább a kamarazenélés, közös muzsikálás izgalma.

Hogyan vezetett az út a népzene világába? 

– Somorján nőttem fel, és amikor a Csali Gyermek Néptáncegyüttes zenekarába bőgőst kerestek, engem hívtak. A csellóhoz képest a nagybőgő teljesen más világ: más a mérete, a vonófogás, a hangolása, a játéktechnikája is. Gimnazistaként találkoztam először eredeti népzenei gyűjtésekkel és azonnal beszippantottak Lajtha László 1941-es széki felvételei, melyen Ferenczi Márton „Zsuki” játszott a zenekarával, később pedig Kallós Zoltán négyrészes észak-mezőségi sorozata, mindez bakelit lemezeken. A hivatásos pályám 1999-ben az Ifjú Szívek zenekarával indult, akkor még építészetet tanultam a műszaki egyetemen, de két év után be kellett látnom, hogy ez nagyon távol áll tőlem. Brácsásként kezdtem, mivel bőgős már volt a zenekarban. Végül úgy alakult, hogy majd húsz évig főleg brácsáztam, de idővel ráébredtem, hogy az én hangszerem mégis a nagybőgő, jobban ki tudok teljesedni általa. A személyiségemhez is közelebb áll, mivel a bőgős rendszerint hátul áll, ritkán jut szólista szerep neki. Az a feladata, hogy megadja az alapot és összetartsa a zenekart és hozzásegítse a szólistát ahhoz, hogy minél jobban meg tudja valósítani önmagát, minél jobban ki tudjon teljesedni. Klasszikus nagybőgőt Cziglényi Ákosnál tanultam Győrben. Gyakorlatilag elölről kezdtem az egészet. Újra fel kellett építeni a játéktechnikát, a hangszerhez való hozzáállást, ami harmincon túl már komoly munka volt. Közben a Pécsi Tudományegyetemen művelődésszervező szakon diplomáztam. Az ott megszerzett tudást kamatoztatom jelenlegi munkahelyemen, az Egressy Béni Városi Művelődési Központban, ahol programszervezőként és kulturális menedzserként dolgozom.  

Milyen változásokat tapasztal a zene világában, és hogyan hat ez a mindennapjaira? 

– Számos CD-felvételen működtem közre, ma is készülnek ún. nagylemezek, de lassan ez már a múlt, kereskedelmi értékük elhanyagolható, a koncertek alkalmával lehet eladni egyet-egyet belőlük. Inkább csak névjegykártyának tekinthető. A bakelit lemezek ugyan újra fénykorukat élik, mármint az analóg hanghordozók, de az új lemezek digitális stúdiókban készülnek. Ma inkább egy-egy számot, klippet szoktak felvenni, ez kerül fel a zenei platformokra, ami némiképp a régi kislemezek világát idézi. A zenei platformok hallgatása azonban nem adja vissza ugyanazt az életérzést, mint az a rituálé, amikor az ember feltesz egy lemezt. Régóta gyűjtöm a régi bakeliteket, de sajnos ritkán jut időm arra, hogy leüljek és átadjam magam a zenének. Tavasztól őszig szinte minden hétvégén van koncert vagy más fellépés, sokszor Korpás Éva zenekarával, amelyiknek szintén tagja vagyok, így még a kertre sem jut elég időm, pedig ott igazán szeretek tenni-venni. Fontosnak tartom, hogy amit lehet, – zöldséget, gyümölcsöt – magunk termeljünk meg.  Dédapám és nagyapám is kertész volt, édesanyám pedig, aki tanárnő, olyan kertet gondoz, hogy ott még a gyom is elszégyelli magát. Nekem még van hova fejlődnöm, de azért igyekszem.

Somorja és Pozsony után, miért éppen Keszegfalun telepedett le? 

– Szilvi, a feleségem a pozsonyi egyetemi évek után szülővárosában, Komáromban kapott állást, ezért 2005-ben itt kezdtük meg közös életünket egy kis albérletben. Stratégiai szempontból is jó döntésnek tűnt, mivel félúton van Pozsony és Budapest között. Közös vágyunk azonban egy saját ház volt nagy kerttel, amire Keszegfalun találtunk rá. Szilvire a munkámban is számíthatok, 2010-ben közösen alapítottuk meg a Figur Polgári Társulást, hogy népzenei programokat szervezzünk, és lehetőséget teremtsünk a népzene oktatására. Magyarországon a népzene oktatása kiválóan működik intézményes keretek között egészen egyetemi szintig, míg nálunk a fiatal muzsikusoknak sokszor csak az autodidakta út marad. Ezt a hiányt szerettük volna áthidalni a Csoóri Sándor Alap támogatásával, a Figur Népzenei Tanfolyammal és a táborral. Ma már elmondható, hogy a legsikeresebb kezdeményezésünk.  Minket is mélyen inspiráltak annak idején a táborok, ahol hagyományőrző zenészekkel találkozhattunk. Rengeteget adott, hogy hallgathattuk őket, tanulhattunk tőlük, és általuk valóban elmerülhettünk a népzene világában. Kis sztereó magnómmal, gyakran titokban, feljátszottam őket, és ezekből a felvételekből ma is táplálkozom, sok mindent felhasználok abból, amit ott tanultunk. Sajnos azok közül, akik számunkra etalonok voltak, már sokan nincsenek köztünk. Így ránk hárul a felelősség, hogy amit tőlük kaptunk, azt tovább vigyük és továbbadjuk.

Augusztus 20-án a Pesti Vigadóban vehette át a Magyar Ezüst Érdemkeresztet, amelyre a Hagyományok Háza Népzenei Szakcsoportja terjesztette fel a magyar kultúra területén végzett komplex tevékenységéért. Milyen érzés volt?  

– Őszintén szólva nagyon meglepett, amikor megkaptam az értesítést a díjról. A Pesti Vigadó gyönyörűen felújított szecessziós épületében tartották az ünnepséget, ahol korábban már többször is felléptem, így most különösen megható volt visszatérni, ezúttal nem előadóként, hanem díjazottként. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy az általam nagyra becsült művészek neve mellett az enyém is szerepelhetett.

Van olyan hobbija, aminek nincs közös metszéspontja a zenével?  

– A hobbim talán a vitorlázás. Tavasszal letettem az alapfokú vitorlásvezetői vizsgát, így a szeptemberi „nyaralásunkon”, Szicília partjainál már én is irányítom majd a vitorlást. Igaz, ott lesz édesapám is, aki valódi tengerészkapitány, az öcsém, aki már jó ideje vitorlázik és egy tapasztalt „skipper”. A vitorlázás ugyan, a zenekari játékhoz hasonlóan, igazi csapatmunka, de a kapitány szava szent, ő irányít, ahogyan a zenekarban a prímás vezeti a zenekart. Ez a tengeren is alapszabály. A legénység nem szól bele a vezetésbe, soha nem bírálja felül a kapitány döntését, még akkor sem, ha esetleg nem értünk vele egyet, ugyanis a kapitány döntése élet és halál kérdése is lehet. 

Milyen volt gyerekként megélni, hogy édesapád hosszú időkre távol volt a családtól?  

– Én már ebbe a helyzetbe születtem bele, így valamilyen szinten ez volt számomra családunk működésének megszokott dinamikája: édesapám fél évre elutazott, aztán fél évig itthon volt. Nekünk az volt a karácsony, amikor hazajött. Szeretetben, odafigyelésben nőttünk fel. Édesanyám, aki egy különleges és csodálatra méltó nő, elképesztő talpraesettséggel menedzselte a család mindennapjait, az építkezést, de megesett, hogy beültetett minket az öreg Škodánkba, és két kisgyerekkel egyedül levezetett Rijekába, hogy váltáskor hazahozzuk édesapámat. Amikor elhatároztam, hogy zenei pályára lépek, mindketten támogattak. Mindketten nagy zenerajongók, viszont a népzenét rajtam keresztül ismerték meg. Az első gitáromat édesapámtól kaptam. A zene mindig jelen volt a családunk életében, ami valamiféle kiindulási pontot jelentett.

Visz magával valamilyen hangszert az útra?  

– Szicíliába közösen utazunk, a feleségem, a szüleim, a testvéremék. Igazi nagy családként. Hangszert viszont nem viszek, muzsikának ott lesz a tenger morajlása. A csend számomra különösen fontos, hiszen a mindennapjaimat hangokkal, zajjal teli terekben töltöm: koncertek, próbák, gyakorlás, koncertekre való felkészülés, amit fel kell dolgozni magamban. Egy-egy dallam akkor is bennem marad, ha nem akarom, napokig pörgetem magamban, amitől, alig tudok szabadulni. Ezért esik jól, amikor a tengeren kikapcsolhatok, és csak a csend vesz körül. Ezek az alkalmak nekem is segítenek újrahangolni magam, nem zenészként, hanem emberként.

Janković Nóra