1984 

Izgatottan futok fel a húgommal a második emeletre. A piciny előszobában jóformán le sem vesszük a ruháinkat és a csatakos cipőnket, már nyitunk is be a fürdőszobába. A félig megeresztett kádban egy méretes ponty fogad. Nagyokat tátogva pislog ránk, mi meg átszellemülten nézegetjük. Nappi hamarosan kihajt bennünket. Nammi a konyha szürke kövére leterített újságpapíron pucolja a halat és mindenhol pikkelyek hevernek. 

1987 

Hatalmas karácsonyfa áll a nappalink ablaka előtt. Édesapám a panelház farácsos pincéjében egy jobb napokat látott konyhakéssel faragta be a folyton széteső háromlábú talpba, miután az hosszas keresgélés és tanakodás után került elő a szekrény mélyéről. Majd a gombás égősort próbáljuk kibogozni, és várakozással telve a konnektorba dugjuk. Fog égni? Nem ég. Végigcsavargatjuk mindet, hátha valamelyik kilazult. 

1997 

Hordja a havat a szél a hosszú, észak-déli fekvésű völgyben. Jobb kéz felől elhagyom a légi irányítás tornyát. Felhajtom a kabát gallérját és jobban a fejembe nyomom az „usankát”. A kabátba begombolt „bonekam” ide vagy oda, nem sokat segít ebben a hidegben. A rádióm fülhallgatójából a Last Christmas duruzsol. Vacsorázni ballagok a reptér havas betonján. Sehol egy árva lélek, aki teheti, a családjával ünnepel.  

1999 

A Zoboraljai falusi templom, ahol teológusként az első karácsonyi szolgálatom végzem, dugig tele van. Idősek, családosok, kisgyermekek. A gyülekezet és köztem egy fiatal lány áll a szintetizátor mögött. Bal kéz felől a helyben szolgáló lelkész barátom ül. A dékán úr hiába kérdezte ki a teljes liturgiát és a prédikációt a téli szemeszter utolsó tanítási napján, rettenetesen izgulok. Aztán felcsendül az ismerős ének: „Mennyből az angyal eljött hozzátok pásztorok…”, elkezdődik az istentisztelet. Én is, a fiatal kántor lány is és a gyülekezet is teljesen más tempóban énekelünk. Sajátos kakofónia. Mire befejezzük az utolsó versszakot, csak egymásra találunk. Izzadtan szorongatom a papírt a kezemben: „Karácsonyt ünneplő keresztyény gyülekezet. Kedves testvérek!…” 

2017 

Ámulva nézi élete első karácsonyfáját. Meg akarja fogni a színesen pislogó fényeket, a csillogó díszeket. Neki még egyáltalán nem fontos, hogy mit kap, hogy mekkora, hogy mennyibe került, és hogy ki hozta. Az első karácsonyunk hármasban.

2025 

Még nem tudom milyen lesz. Készül a család és benne én is, de az a jó, hogy a legfontosabb az már most is tudható. Egyáltalán nem baj az, hogy ez az ajándék nem meglepetés. Igazából amióta élek, ugyanaz. Sőt nagyjából 2025 éve minden karácsony alkalmával ugyanaz. Mégsem unalmas. Hiszen általa vagyunk megajándékozottak, és lehetünk hálából mi is ajándékozók. Az ünnepben, meg utána a hétköznapokban is.

Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában. A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban. És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat. (Lk 2,11-14).

Csiba Zoltán

A szerző madari református lelkipásztor