„Valaki mondja meg, miér’ szép az élet, Valaki mondja meg, miér’ nem” – a nézők fülében még hazafelé is ott cseng a legendás, generációkon átívelő dallam, amelyet az óriási állótaps sem tudott elhallgattatni a Képzelt riport egy popfesztiválról március 6-i bemutatója után, amely 33 év után tért vissza a Komáromi Jókai Színház színpadára, Gál Tamás, az intézmény igazgatójának bravúros rendezésében, és született valami egészen különleges színházi élmény.

Bevallom, bár a musical betétdalait – a zseniális Presser Gábor és Adamis Anna szerzőpáros szerzeményeit – gyerekkoromban rengetegszer hallottam, hiszen a rádió reggel-délben-este játszotta azokat, maga a darab soha nem fogott meg igazán. Ahogy a hippi korszak sem, amely a hatvanas évek második felében robbant be, egy nemzedék, amely a békét, a szabadságot és a társadalmi konvenciók elutasítását hirdette, saját szimbólumokat, zenét és életérzést teremtve. A korszak mítoszát végül az altamonti megakoncert törte ketté. Miután beharangozták, több százezer fiatal érezte úgy, hogy „menni kéne, menni kéne…”, majd jöttek a koncertek egymás után, fogytak a drogok, és eljött a pillanat, amikor a „béke és szeretet” illúziója összeütközött a valóság sötétebb oldalával.

A komáromi előadás – Finta Viktória dramaturg finom leporolásával, és az eredeti dokumentarista hangulat elvonatkoztatásával – éppen ezt a folyamatot mutatja be. Gergye Krisztián, aki korábban már koreografálta a művet, hatalmasat tesz hozzá a végeredményhez, az előadás ugyanis elképesztően dinamikus és vizuálisan is lenyűgöző. A nagyrészt középiskolásokból és egyetemistákból álló tánckar profi táncosokat megszégyenítő erővel húzza alá és viszi tovább a prózai részeket. A néző előtt így egy többrétegű, mély mondanivalót hordozó előadás bontakozik ki, amely ugyanolyan aktuális ma, mint Johnson, Nixon vagy éppen Kádár korszakában.

A darab egyik legfontosabb üzenete az ember örökös szabadságvágya – és annak felismerése, hogy valójában csak a szabadság illúzióját kergetjük. Részei vagyunk egy társadalomnak, amely az állam része, amely irányít és hatalmat gyakorol. Ez a felismerés vezette és vezeti az embereket olyan élethelyzetekbe, amikor megpróbálnak kiszállni, elfelejteni és álmokkal, víziókkal, hallucinációkkal helyettesíteni a nyomasztó valóságot. Ebben a világban csak egy dolog adhat kapaszkodót, a szeretet, a valakihez tartozás, ezért is keresi mindenki Esztert, akit Kiss Szilvia személyesít meg lenyűgöző és szívszorító színészi játékkal. Figurájában szemünk előtt tűnik el belőle a boldogság, a vágy, a remény, látjuk, ahogy egyre jobban megtörik az őt körülvevő földi pokolban, amely fölött „madarak mennek, madarak jönnek, halálesőt permeteznek”, és a szereplők már azt sem tudják, „kinek kell hinnem, kinek nem…”. Eszter tiszta lelkén mély nyomot hagy a tragédia, Meredith Hunter meggyilkolása, akit a vendégként szereplő Vajkai Sophie Eyram alakít felejthetetlenül. A lány szemtanúja lesz a gyilkosságnak, és ez a teher már túl sok ahhoz a lelki súlyhoz, amelyet addig is cipelt. „Anyám is Eszter volt, nagyanyám is Eszter volt…” – mondja, és ez a tudás, ez a teher identitásválságba sodorja. Hiába vágyik arra, hogy valaki szeretetével megmentse, József – a párja, akivel együtt hagyták el Magyarországot és disszidáltak – nem képes erre. Szabó Viktor remek alakításában József szeretete túl önző, túl birtokló.

Az előadás rámutat arra, hogy egy olyan világban, ahol ott van a gyűlölet, ahol nincs elfogadás, az ember nem lehet boldog, nem találhatja meg önmagát, bárhová is menekül. A nyomasztó pillanatokat remekül oldják az ismert dalok, és az is különleges élmény, hogy ifj. Gráfel Lajos díszletében három méter magasan láthatjuk a zenekart. Pálinkás Andrássy Zsuzsanna, Emmer Péter, Mézes Zoltán és Varjú Attila élőben kísérik a sokszereplős előadást, amelyben a társulat fiatal színészei – Szebellai Dániel, Béhr Márton, Matusek Attila, Hostomsky Fanni – már nem csupán tehetségben, de tudásban is egyenrangú partnerei a tapasztaltabb kollégáknak.

A Képzelt riport egy popfesztiválról nem attól jó előadás, hogy szerencsés volt a csillagok állása a próbafolyamat során, hanem attól, hogy mindenki, aki közreműködött, tehetsége legjavát nyújtotta. A sokszínű tehetség – tánc, ének, színjátszás – egy elképesztően erős és szuggesztív egységgé áll össze, melynek tagjai talán még azt is elhitették velünk, hogy „arra születtünk, hogy tiszta legyen még a szívünk… játsszunk még tovább, játsszunk még tovább.”

Janković Nóra