A Komáromi Jókai Színház élén immár második ciklusát tölti Gál Tamás Jászai Mari- és Dosky-díjas színművész, felesége, Kiss Szilvia pedig a társulat meghatározó tagja. Számtalan nagysikerű előadásban láthatta őket a komáromi közönség, de nem fordítottak hátat az általuk alapított Csavar Színháznak sem: újabb és újabb produkciókat visznek el a távolabbi régiókba is. Az advent azonban nemcsak munkáról szól: ilyenkor a ráhangolódás, az otthon melege és a családi együttlétek is fontos szerepet kapnak.
Egy művészházaspárnak mikor van igazán alkalma mindezt megélni?
Tamás: A színházban most bemutatás előtt álló Szívritmuszavarban ugyan mi most nem játszunk, de nem tétlenkedünk, ugyanis a Csavar Színházzal két előadást is készítünk párhuzamosan, ami rendkívül kimerítő. Az egyik egy mese, A székely ember meg az ördög átdolgozott változata, a másik pedig Alexis Michalik francia kortárs szerző darabja, a Történetőrző. Párizsban van olyan színház, amelyben tizenkét éve folyamatosan műsoron van. Zseniális darab. Öten – Ollé Erik, Béhr László István, Gubik Ági, én és Szilvi – harminchat karaktert formálunk meg ebben a DaVinci-kód szerű, évszázadokon átívelő izgalmas történetben. A rendező Horváth Patrícia, aki hosszú ideig Michalik mellett dolgozott dramaturgként és segédrendezőként, több kortárs francia drámával egyetemben fordította le a darabot. A darab díszlet és jelmeztervezője Kovács Alíz.
Szilvi: Közben nyakunkon a pályázati leadások és az elszámolások határideje, tényleg rengeteg minden van így év végé felé. Éppen ezért próbáljuk megragadni azokat az órákat, pillanatokat, amikor otthon együtt lehetünk. Nagyon érdekes, hogy amint hazaérünk, leülünk az asztalhoz és elkezdünk beszélgetni Virággal, aki most tizenhárom éves, új erőre kapunk. Az az érzelmi biztonság, amit egymásnak adunk, elnyomja mindazt a sok negatív terhet, ami napközben ránk rakódik. Tudatosan odafigyelünk arra, hogy kizárjuk a világot és megteremtsük az advent meghittségét.
Mit jelent számotokra a karácsony varázsa, és hogyan próbáljátok ezt átadni a gyerekeiteknek?
Tamás: Régen bennem nem volt meg az igény arra, hogy advent alatt ennyire hangsúlyos legyen az ünnep. Örülök, hogy Szilvi ilyen, mert megtanított arra, hogy a mai világ rohanásában igenis le lehet lassítani, és időt találni a lelki felkészülésre. Tévét már hosszú ideje szinte egyáltalán nem nézek, sokkal többet ad, ha este együtt ülünk le, beszélgetünk, vagy nézem, ahogy a gyerekek és az unokám játszanak. Mi beszédes család vagyunk, nálunk az esték inkább a nagy beszélgetésekről szólnak. Közben azt látom, hogy ma mindenki hajszol valamit, sokszor egész életünket ebben a brutális tempóban töltjük. Talán azért, mert mindig többre és többre vágyunk. Régen egy család felépített egy házat, két szoba, egy tiszta szoba és elfértek. Emberi léptékben gondolkodtak. Ma már kisebb kastélyokat építünk, amelyekben van minden, és mire elérjük, elmegy a fél életünk. Vásárúton nőttem fel, láttam, hogy az emberek együtt éltek a természettel, ráhangolódtak az évszakokra. Nem panaszkodtak a borús novemberre vagy a fagyos februárra, mert tudták, csak így lehet majd igazán értékelni a tavaszt. Mi ezt éljük meg a lovaink mellett, amelyek teljessé teszik a mindennapjainkat. Mellettük nincs kibúvó, minden nap ki kell menni hozzájuk, etetni, gondozni, körmölni. Karácsonykor is. Számunkra ez nem teher, hanem a legnagyobb terápia, hiszen számtalan kritika ér minket, színészként, igazgatóként. Csodás érzés, amikor az ember, főleg amikor hó van, kilovagol a határba, látja, ahogy szaladnak a nyulak, őzek.
Szilvi: Nagyon szeretem a karácsonyt. Már gyerekként is mindig nagyon-nagyon vártam, és mindig csalódott voltam, hogy csak egy napig tartott a varázs. Tomi, kezdettől fogva, hogy megismerkedtünk a főiskolán, megértette, hogy nekem fontos. Egyszer, amikor még kollégiumban laktunk, seprűnyélre erősítette fel a fenyőágakat, mert csak azt tudtunk venni, mégis boldogan díszítettük fel. Amíg kicsik voltak a gyerekek, az angyalka hozta reggelre a karácsonyfát, később pedig már velük együtt akasztottuk fel a díszeket. Imádtam nézni az örömüket. Egyszer egy tavaszi vagy nyári napon sütöttünk, beszélgettünk és este azt mondták a gyerekek, olyan mintha karácsony lett volna, pedig „csak” otthon voltunk. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy meghosszabbítom számukra az ünnepet, és már advent első vasárnapjára megteremtem a karácsonyi hangulatot, ami vízkeresztig tart. Amióta családi házban élünk, már advent első vasárnapjára csillog az egész ház, sokszor a fa is áll. Szinte nincs olyan zug, ahol ne lenne valami kis dísz, fényfüzér vagy gyertyák, Tomi pedig kívülre teszi fel a villanyégőket, miközben azzal élcelődik, hogy giccses, de mi a gyerekekkel imádjuk, ha minden villog-csillog.
Kialakítottatok magatoknak új hagyományokat, vagy folytattátok az otthonról hozottakat?
Szilvi: Amit otthonról hoztunk, az a szentestére készített rácponty volt. A halászlét, szerintem a világon a legfinomabbat, Tomi készíti többféle halból, kinti bográcsban. Amikor már majdnem kész szól: „Szilvike, jöhetnek a fűszerek.” A kisgyerekeknek azonban nem adhattunk halat, így ők filét kaptak, amiért nem igazán rajongtak. Aztán egyszer, karácsonyi filmeket nézve, megkérdezték, hogy nem ehetnének-e inkább pulykát. Így került be a gesztenyével és aszalt szilvával töltött bébipulyka is a menübe. Az a legcsodálatosabb benne, hogy ha jól van elkészítve másnap még finomabb: nem szárad ki, gyönyörűen szeletelhető, elég mellé a majonézes krumpli és mindenki rajong érte. Mindig úgy időzítem a sütését, hogy pont mire hazajövünk a miséről, már csak be kell pirítani a tetejét. A hagyományos édességek mellé mindig készül valami különlegesség, marlenka, tiramisu, vakondtúrás torta, de csinálok házi tojáslikőrt is. Minden évben kipróbálok valami új receptet is.
Hogy élitek meg, hogy a két nagyobb gyermeketek már kirepült a fészekből?
Tamás: Felnőttek, de szerencsére nagyon szeretnek velünk lenni, és amint van egy kis idejük jönnek haza. Ádám, aki másodéves a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, sokszor, ha csak pár órára is, de hazaugrik. Beszélgetünk, ebédelünk, lovagol egyet, és már indul is vissza. Réka tavaly végzett a színművészetin, jelenleg a Vígszínházban három előadásban láthatják a nézők: a Magyar Elektrában, valamint szerepel Szigligeti Ede Liliomfi című darabjában, és A nagy Gatsbyben, de játszik a Katona József Színházban, a 6Színben is. Rékával, amióta márciusban megszületett a kisfia, gyakran találkozunk, mert vagy ő jön, vagy mi megyünk. Emlékszem, amíg kicsik voltak, komoly logisztikát igényelt, hogy minden simán menjen, mert mindenre magunk voltunk. Emiatt a mai napig közös elektronikus határidőt használunk, és ha egyikünk beleír valamit, a másiknál azonnal megjelenik. Fantasztikus érzés nagyszülőnek lenni. Nagy élmény.
Szilvia: Mindig arra tanítottuk a gyerekeket, hogy nem az számít igazán, milyen pályát választanak, hanem az, hogy olyan hivatást találjanak, amit szívvel-lélekkel, örömmel és szenvedéllyel végeznek. Mert csak úgy van valódi értelme. Persze örültünk, amikor kiderült, hogy követnek minket a pályánkon. Réka esetében ez evidens volt, Ádám viszont még negyedikben is jogásznak készült. Három egyetemre vették fel, csak közben, tőlünk függetlenül, jelentkezett a Hancsovszky Béláról készült film egy castingjára és megkapta a szerepet, idén nyáron pedig Az úri muriban, és egy másik filmben játszott, ami még nem publikus. Hatalmas élmény volt, hogy egy filmben szerepelhettünk vele és Rékával, aki a női főszereplőt alakította. De már a legkisebbünk is bontogatja szárnyát, már három filmben játszott. Az el a kezekkel a papámtól című mozifilmben Dobó Katával forgathatott együtt. Közben pedig nagy szerelme a tánc, színpadi látványtánc kategóriában többszörös Európa-bajnok. Amikor hazajönnek, és akár szakmai dolgokról beszélgetünk, én is nagyon sokat tudok tanulni tőlük, és ők is tudnak tőlünk. Az év végén azonban igyekszünk feltöltődni. Idén a Halloween is elképesztően jó volt! Mindenki beöltözött, és szerveztünk egy hatalmas bulit. Itt volt Réka a férjével, Bencével (Brasch Bence színművész-énekes – a szerk. megj.), aki remekül beilleszkedett a családunkba, Ádám a barátnőjével, Julcsival, akit imádunk. Mindenki titokban készített magának jelmezt, de a buli részeként még egy nagy tökfaragó versenyt is tartottunk. Fergeteges volt. Az újévet disznóöléssel kezdtük, majd a Pajta Színházban ünnepeltük az utószilvesztert közel ötven barátunkkal. Idén viszont, mivel már két éve nem jutottunk el, síelni megyünk az év végén. Január 5-én aztán újra megnyitja kapuit a színház.
Szoktatok Újévi fogadalmat tenni?
Tamás: Amíg dohányoztam, az újévi fogadalmam mindig az volt, hogy leteszem a cigit. Nem volt könnyű, mert nagyon élveztem, de végül sikerült. Aztán, amikor frissen kinevezett igazgatóként meg kellett küzdenünk a Covid-járvány szigorításaival, tíz év után visszaszoktam. Most azonban már van összehasonlítási alapom: tudom, mennyivel jobban bírom a tájfutást és a mindennapi gyűrődést cigaretta nélkül. Ráadásul felelős vagyok a családomért, akikkel minél hosszabb időt szeretnék tölteni, így hét hónapja újra sikerült leszoknom. Idén inkább célkitűzéseim vannak. Márciusban, két nappal unokánk születése előtt tudtam meg, hogy Nyitra Megye Önkormányzata újabb öt évre engem választott az igazgatói posztra. Folytatni szeretném a megkezdett munkát: az épület belső tereit felújítottuk, akadálymentesítettük, szereztünk egy hatalmas raktárhelyiséget és 14 tagúra bővítettük a társulatot. Ez még mindig nem ideális szám, de sajnos a megye ennél több támogatást nem tud biztosítani. Jó lenne, ha minél több fiatal pályakezdő színművészt tudhatnánk magunk mellett. A legnagyobb eredményünknek mégis azt tartom, hogy az előző színházi évadban rekordszámú, közel ötvenezer néző váltott jegyet az előadásainkra. Úgy érzem, sikerült úgy összeállítanunk a műsortervet, hogy mindenki találjon benne kedvére való darabot. Biztos vagyok benne, hogy a december 18-án bemutatásra váró Szívritmuszavart szeretni fogja a közönség, ahogy a márciusra tervezett Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabot is. A sors úgy hozta, hogy ezt én fogom rendezni. Az elmúlt két hónapban sokat foglalkoztam vele, ahogy Csehov Platonovjával is, amit ezt követően Szegeden rendezek majd.
Szilvia: Az én fogadalmam minden évben ugyanaz, és ez Réka születésével kezdődött: bárkit választanak a gyerekeink maguk mellé, úgy tudjam szeretni őket, mintha a sajátjaink lennének. Olyan otthont szeretnék varázsolni nekik, ahol az egész család örömmel és elemi ösztönnel szeret együtt lenni, hogy valóban egy nagy család lehessünk. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert Tomi szeretete nélkül én sem lennék ma az az ember, aki vagyok, és nem lenne ilyen összetartó a családunk.
Janković Nóra
