„A festőé az égen a szivárvány, a költőé csak a hulló-csillagok” címmel tartott érdekfeszítő előadást E. Csorba Csilla művészettörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum tiszteletbeli főigazgatója, amely során Jókai Mór képzőművészként is megmutatkozó tehetségét mutatta be. Az eseményt a Duna Menti Múzeum Baráti Köre szervezte.

A csallóközi felmenőkkel rendelkező művészettörténész előadása kezdetén megemlítette, hogy Keszegh Margittal, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület elnökével és Mácza Mihály helytörténésszel már korábban is több közös projekten dolgozott együtt. Ezért nagy örömmel vállalta a felkérést, hogy bemutassa Jókai Mórnak – akit elsősorban írófejedelemként ismer mindenki – a Révkomáromi Királyi Rajz Oskolában megalapozott rajztudása kibontakozását, és a festészethez egy életen át tartó kötődését. Amely, annak ellenére, hogy lekanyarodott a kezdeti útról, és az irodalommal jegyezte el magát, egész életét végigkísérte, ahogy a kérdés is: Mi lett volna, ha…? Mi a különbség a festő és író művészi identitása között?

A prezentáció az író gazdag festőkellékeinek bemutatásával vette kezdetét, amelyek bizony bármelyik festőművész műtermének dicséretére válhattak volna. A kettős tehetség nem ritkaság, tudhattuk meg, hiszen például Madách Imre, Kisfaludy Károly, Tóth Árpád, Nagy László életművéhez is hozzátartoznak képzőművészeti alkotásaik. Jókai esetében azonban mindennek a kiindulópontja Komáromban volt, ahol leginkább édesapja jóvoltából, aki nemcsak nagy könyvtárral rendelkezett és gondolatait szerette írásban rögzíteni, de szabadidejében sokszor másolta más alkotók képeit, rendkívül inspiráló környezet vette körül. A gondos édesapa, meglátva a kis Móric rajzait, némi túlzással úgy gondolta, hogy ebből a gyerekből még egy újabb Michelangelo vagy Raffaello is lehet, ezért nagy gondot fordított arra, hogy a rajztanulás bekerüljön neveltetésébe.

Már fiatalon szignózta rajzait

Jókai rajziskolai bizonyítványa mutatja, hogy akkoriban a hangsúlyt olyan tantárgyakra helyezték, amelyek különböző mesterségekhez (építész, ács, asztalos stb.) voltak szükségesek. „Tehetségét bizonyítja, hogy rajzait beküldték a Győri Városrendezési Központba, abban a reményben, hogy stúdiuma befejezése után alkalmazni tudnák az építészeti irodában – emelte ki E. Csorba Csilla. – Testvére Károly, ugyanis nagyon szerette volna, ha öccse az építészetet választotta volna hivatásául.” Jókai fennmaradt korai rajzai jól mutatják, hogy az elsajátított, különböző technikákkal szabadidejében is kísérletezett. Ceruzarajzain kiváló érzékkel alkalmazta a fény és árnyék hatását kifejezőeszközként. Móric valószínűleg nagyon büszke lehetett saját képeire, ugyanis már fiatal korában, mint ahogyan azt a nagy művészek, szignózta azokat. Jó pár évtizeddel később önéletrajzi írásaiban többször lejegyezte, hogy akkoriban rablókat, zsiványokat és csupa olyasmit rajzolt, amitől félt.  Valójában szorongató érzéseit egyfajta „művészetterápiával” próbálta oldani. De szülővárosában élő vagy ide látogató emberekről is készített tusrajzokat. Nagyon sok, szinte acélmetszetre hasonlító, apró pontozási technikával (stippling) készült rajza maradt fent családtagjairól is. Tekintettel arra, hogy ekkoriban még nem volt fényképezés, ezeknek a kisméretű portréknak nagy jelentőségük volt.

1842–43-ban már egyre inkább olajfesték-technikát használt. Ebben az időszakban született első önarcképe, amely első lépcsőfok volt a későbbi portréfestészete felé. „Nagy szerelmének, Asztalos Etelkának biedermeier stílusú portréján, ahogy több más képén is, feltűnő aránytalanságok láthatók, különösen a valószínűtlen darázsderék és a kezek esetében, ami arra utal, hogy ekkoriban a legnagyobb kihívást a test megfelelő arányainak eltalálása jelentette számára” – fejtegette az előadó.

A pápai kollégiumban töltött időszakból nemigen maradtak ránk képei, míg kecskeméti éveiből annál több. Jókai akkor már mestere volt a színek egymásra hatásának, írta emlékirataiban Orlai Petrich Soma, későbbi festőművész. Mivel az író fiatal korától nagy érdeklődést mutatott a természettudományok iránt, s elképesztő tárgyi tudással rendelkezett, festékeit részben maga állította elő különböző ásványi és növényi anyagok felhasználásával.

Festés, mint trauma-feldolgozás

Az 1848–49-es forradalom leverése után, amikor Jókai Kovács János álnéven Tardonán bujdosott, Laborfalvi Róza vitt neki festékeket és ecseteket. Jókai trauma-feldolgozásként számos önarcképet készített, amelyek később több vezető lapban is megjelentek. Emellett megfestette a bujdosás helyszínének, a tardonai vidéknek a tájait és az ott élő embereket is.

Képein – akárcsak Barabás Miklós művészetében – feltűnnek a keleties, egzotikus motívumok. A felvidéki és erdélyi tájak mellett a legszebbnek a balatoni vidéket tartotta, amelyet szintén sokszor megörökített. Természetesen feleségeiről, Laborfalvi Rózáról és Nagy Belláról is több képet festett, hiszen nemcsak hitvesei, de múzsái is voltak.

Akkoriban, fotográfia híján, rendkívül sokat számított, hogy a különböző lapokban megjelenő írásaihoz illusztrációt tudott készíteni. Az ő rajzaiból ismerhetjük meg például Petőfi szülőházát, Vörösmarty kápolnásnyéki házát vagy épp Kisfaludy sírját. Jókai tevékenysége ezért művelődéstörténeti szempontból is rendkívül jelentős.

Festőként is híres lett volna?

Jókai Mór egész életében hű maradt a festészethez, és miközben a magyar irodalom egyik legtermékenyebb szerzője volt, sokszor érezte úgy, hogy a magyar nyelv és az írás határok közé szorította, még akkor is, ha számos nyelvre lefordították műveit. Ám ettől még nem lett olyan ismert, mint jó barátja Munkácsy Mihály, akinek nevét már életében nem csupán Európában, de Amerikában is ismerték. A kérdés csupán az, hogy ha saját szavai szerint nem a „töviskoszorús” irodalmi pályát választotta volna, hanem alkotópályájának színtere a műterem lett volna, vajon képes lett volna-e meghódítani Párizst és New Yorkot? (J. N.)