Komárom. A Legszentebb Istenszülő-templomot, amelyet régebben csak Ráctemplomként, ma már inkább pravoszláv templomként ismerünk, a Kis-Duna hídjára vezető feljáró lábánál találjuk. Ma már a liturgiákat csak egy maroknyi hívő látogatja. A műemlékként jegyzett templomot leggyakrabban a szerb származású Domonkos János gazdag komáromi kereskedő kapcsán emlegetjük, aki Jókai Mór Az aranyember című regényének főhősét ihlette – sírja 1974-ben a templom kertjébe lett áthelyezve. De miért telepedtek le Komáromban annak idején a szerbek?

Ehhez vissza kell ugranunk a török invázió kezdetéig, amely menekülésre késztette a szerbeket, s bár a két ország viszonyát hol szövetség, hol viszály jellemezte, földrajzi elhelyezkedése folytán leginkább Magyarország jöhetett számításba menedékként.  II. Imre például, miután kiterjesztette hatalmát a Balkánra, 1202-ben felvette a szerb királyi címet. Később pedig több szerb despota, köztük Lazarević István hűségesküt tett Luxemburgi Zsigmondnak, aki cserébe csallóközi birtokokat adományozott neki, míg mások próbálták függetleníteni Szerbiát, kevés sikerrel.

Közben az oszmánok világhódító terveket szövögettek. Amikor megindultak, a szerbek tudták: ezt a hadsereget sem ők, sem a Balkán többi kis fejedelemsége nem tudja megállítani. Félelmük valóra vált, már az első ütközetben súlyos vereséget szenvedtek. Lázár despota azonban hiába kért segítséget az európai uralkodóktól, a szegény és kicsi országnak mindenki hátat fordított. Végül kénytelenek voltak lepaktálni korábbi ellenfeleikkel, az albán fejedelmekkel, de egyesített seregeiket a törökök játszi könnyedséggel legyőzték.  Az utolsó remény Hunyadi János serege volt, de a második rigómezei csatában, 1448 októberében II. Murád győzött. Szerbia elbukott, függetlenségét csak 1878-ban nyerte vissza.

A török elől menekülve

A szerbek sorsa ezzel megpecsételődött. A harcra kész férfiak nem akarták tétlenül nézni, miként gyilkolják le népüket és pusztítanak el mindent, de mielőtt harcba szálltak volna a törökökkel, szerették volna biztonságban tudni családjaikat. Megindult a bibliai méretű kivándorlás. Először a határvidékeken telepedtek le, majd egyre északabbra húzódtak, végül sokan Budán, Ráckevén, Szentendrén és Komáromban találtak új otthonra. Az utolsó nagy bevándorlási hullám az 1690-es évekre tehető, ekkor már mintegy 200 ezer szerb élt Magyarországon.

Komáromban húsz szerb vojvoda (csajkások avagy sajkások parancsnoka) telepedett le családjával és katonáival, a hírhedt csajkásokkal, akik a hódítások idején fából készült, evezős, vitorlás, később ágyúkkal felszerelt naszádjaikon harcoltak a Dunán, a török kori Magyarország és a Habsburg Birodalom legfontosabb folyami katonai egységét alkotva – írja Ljubivoje Cerović: Szerbek Komáromban című művében. Többük már Hunyadi János oldalán is bizonyított 1456-ban, Nándorfehérvár ostrománál, ahol harci tudásukkal vívták ki a magyar hadvezetés elismerését. A XV. századi magyar hadseregben nagyra becsülték őket. Mátyás király hamar felismerte katonai értéküket, és nemcsak tárt karokkal fogadta őket a Fekete Seregben, hanem szolgálatukért cserébe kiváltságokat is biztosított számukra.

Komárom lakói, akik már hozzászoktak a várban szolgáló, folyamatosan cserélődő katonákhoz, befogadóan viszonyultak a „rácokhoz”, akik nagyban hozzájárultak a vár védelméhez. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy a helyi mesterek, asztalosok, kovácsok, kötélverők számára a hajóflotta fenntartása új megrendeléseket hozott. Ugyanakkor Alapy Gyula: A csallóközi halászat története című 1933-ban megjelent könyvében megemlíti, hogy a helyi és a gútai halászok többször tettek rájuk panaszt, mivel elkobozták „zsákmányukat”. Gyulai Rudolf: Törökvilág Komárom megyében című, 1894-es kötetében pedig arról ír, hogy 1609 óta több évtizeden át az országgyűlés elé kerültek a komáromi polgárság sérelmei, akik „a komáromi lakosságnak a rácok által való zaklatása” miatt tettek panaszt.

A szerbek lassan Komárom részévé váltak. A mai Nádor utca házaiból akkoriban nagyrészt szerb szó szűrődött ki, hiszen a „rácok” hozták magukkal nyelvüket, vallásukat és hagyományaikat. I. Lipót császár és magyar király, bár mélyen vallásos katolikus volt, politikai bölcsességgel elismerte a magyarországi szerb érsek világi és egyházi vezető szerepét. Cserébe a szerbek elfogadták a császári fennhatóságot. Az ortodox hit iránti türelem nemcsak Bécsben, hanem Komáromban is megmutatkozott.

Előbb fatemplom, majd barokk épület

Valerij Volkov évtizedek óta látja el a komáromi pravoszláv templom gondnoki feladatait. Egy csoportos templomlátogatás során elmondta, a XV. század végén szerzetesek érkeztek Komáromba az Athos-hegyi Hilandar kolostorból, hogy vezessék az itt élő ortodoxokat hitük gyakorlásában és új templomuk építésében. Az első pravoszláv templom, amelynek sárgaréz viaszpecsétjén az 1511. május 17-i dátum szerepel, még fából épült. Az 1600-as évek végén rövid ideig Komáromban működött a teljes szerb ortodox egyház központja.

A Nádor utca elején lévő impozáns, barokk stílusú Legszentebb Istenszülő-templomot (crkva Presvete Bogorodice) azt követően kezdték építeni, hogy a fatemplom a lángok martalékává vált egy tűzvészben – 1753-ban kezdték és 1790-re fejezték be. Egyháztörténeti különlegessége, hogy a templomot maga III. Csarnojevics Arzén pátriárka szentelte fel, amit a padlón látható, vörösmárványból készült, Európában egyedülálló ötágú csillag is bizonyít. A templom belső tere különösen gazdag liturgikus műkincsekben. Az ikonosztáz, amely a keleti kereszténység templomaiban elválasztja az oltárt a templomhajótól, 1775-ben készült rokokó stílusban, és ikonjai közül a legértékesebbek az 1660-as évekből, még az előző templomból származnak. A templomhajót körülvevő stallumok (kóruspadok) ritka és értékes darabok, amelyeket az egyházközség a majkpusztai kamalduli kolostorból vásárolt meg árverésen. Valerij Volkov kiemelte, hogy ezek művészi faragásai Franz Xaver Seegen bécsi szobrász munkái 1763-ból. A templomhajóban található ikon-állványok és a püspöki trón stílusukban harmonizálnak az ikonosztázzal. Az oltáron látható a Plaščanica, egy hímzett palást 1693-ból, valamint az áldozati asztal ikonja 1660-ból.

Ma már műemlékként tartják nyilván a templomot, vastag falai mögött pedig a balkáni eredetű kegytárgygyűjtemény, rokokó ikonosztáz, püspöki trón és XVIII. századi fafaragások őrzik az évszázadok hitét és művészetét.

Jöttek, mentek, asszimilálódtak

Az 1715-ös népszámlálás szerint Komáromnak 8321 polgára volt. Ljubivoje Cerović szerint ekkor közel 2500 szerb is élt a városban, Ján Botík etnológus a Szlovákia etnikai története című könyvében pedig azt írja, a 18. század elején 2000 fős szerb közösség élt Komáromban. Ez így volt pár évtizedig, ám a karlócai békekötést követően az 1750. évi császári rendelettel kötelező érvényűen feloszlatták, a rác katonákat pedig Bácskába vezényelték, ami által jelentősen csökkent a szerbek komáromi jelenléte. Közben egyre több „vegyes házasság” köttetett. A felvidéki nemesség jó partit látott a gazdag szerb kereskedőkben, de kikötötték, hogy esküvő előtt fel kell venniük az ő hitüket. Sok esetben a leendő férjek a könnyebb társadalmi előrelépés reményében felvették feleségük nevét, anyanyelvüket már csak otthon használták. Hagyományaik pedig lassan feledésbe merültek. A szerb közösség fokozatosan asszimilálódott, s ma már a „rác” gyökerekről csupán a vezetéknevek „-ics” végződése árulkodik. A századforduló táján az iparosodás és a gőzhajók megjelenése sok vállalkozót vitt közülük csődbe, ők szebb jövő reményében Oroszországba vándoroltak. 1826-ra már csak 1200-an, 1869-ben pedig mindössze 112-en vallották magukat szerbnek. A legutóbbi, 2021-es népszámlálás során Észak-Komáromban már a 20 főt sem érte el a magukat szerbnek vallók száma.

A Komáromba látogatókat azonban nem csupán a templom szépsége vonzza, hanem a kert is, ahol Jókai Mór „aranyembere” örök nyugalomra lelt. A 18. század végén aligha akadt ismertebb és gazdagabb polgár, mint Domonkos János (1768–1833) gabonakereskedő. Nevéhez 36 tölgyfából épült dunai hajó, tíz kikötő és mintegy hetven kisebb vízi jármű tartozott, nem csoda, hogy Jókai Mór, aki gyermekként szüleivel részt vett a temetésén, később róla mintázta Az aranyember főhősét, Tímár Mihályt. Domonkos több nyelven beszélt, és bár sosem nősült meg, háztartása legendásan nagy volt. Halála után pincéjében több ezer palack tokaji bort találtak, a városban máig úgy tekintenek rá, mint egy korszak szimbólumára.  

Janković Nóra