A Múzeumok éjszakája programsorozathoz csatlakozva, a Duna Menti Múzeum Baráti körének szervezésében mutatták be L. Juhász Ilona etnológus „Ruszkik, haza! Adalékok Csehszlovákia 1968-as katonai megszállása szlovákiai magyar emlékezetéhez” című kötetét, amely a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának gondozásában jelent meg.

Kacsinecz Krisztián történész, újságíró a bevezetőben röviden ismertette a könyvet, amelyben hatvannyolc interjút, korabeli dokumentumokat, újságcikkeket dolgozott fel a szerző. Elmondta, hogy véleménye szerint a kötet most, hogy Robert Fico kormányfő május 8-án részt vett Oroszországban, a második világháború befejezésének 80. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen, majd a Putyinnal való találkozója során kijelentette, hogy Besztercebányán szobrot terveznek emelni Ivan Konev marsallnak, aki személyesen vezette a magyarországi „Forgószél hadműveletet”, valamint jelen volt a berlini fal építésénél is, nagyon is aktuális. Amennyiben terve megvalósulna, Szlovákia lenne az első, és nagy valószínűséggel az egyetlen olyan EU-s ország, ahol a rendszerváltás után emelnének a szovjet érához kötődő emlékművet. Mintha 1968-ban a Varsói Szerződés tagállamai nem rohanták volna le az országot, hogy véget vessenek azoknak a folyamatoknak, amelyek a prágai tavasszal vették kezdetüket. Míg azonban a Varsói Szerződés többi tagállama rövid időn belül kivonta katonáit az országból, addig a szovjet megszállók egészen a rendszerváltásig maradtak, s az utolsó transzport 1991. június 21-én hagyta el az országot.

A beszélgetés során L. Juhász Ilona kifejtette, hogy a kötet gerincét az akkori szemtanúkkal készült hatvannyolc interjú adja, amelyeket rajta kívül négy fiatal etnográfus (Baranyovics Borisz, Turcsányi Dániel, Psenák Emese és Vataščin Péter) gyűjtött Rozsnyón, Rudnán, Párkányban, Ágcsernyőn és Bélán, valamint azok környékén. A néprajzkutató rámutatott, Komáromról – tekintettel arra, hogy a szovjet megszálló katonaság egyik központja volt – olyan nagy és bőséges anyagot lehetne összegyűjteni, amely egy külön kötetet tenne ki. Reményét fejezte ki, hogy ezt valamikor felvállalják a Selye János Egyetem történész szakos hallgatói, illetve tanárai.

A kötetben szereplő interjúk adatközlői – egy kivételtől eltekintve – retorzióktól tartva még ennyi év után sem járultak hozzá nevük közléséhez, ami sokat elárul arról, milyen nyomot hagyott az emberekben a szocialista éra politikai hangulata. A nyilatkozók meséltek arról, miként értesültek a megszállásról, miként viszonyultak a szlovák, illetve a magyar nemzetiségű lakosok a katonákhoz, miként reagáltak a magyar hadsereg bevonulására, akik idővel valamilyen szinten a helyi közösségek részévé váltak: üzleteltek velük, virágzott a cserekereskedelem, szerelmek és barátságok szövődtek. A szerző megemlítette, hogy a kötetben feldolgozott két halálesetet is, amelyért a szovjet katonák voltak a felelősek. A leginkább azonban arra a kérdésre keresték a választ, miként őrzi meg az emlékezet a történéseket, és azok mennyire felelnek meg a valóságnak. „Amikor a könyv készült, még nem dúlt az orosz-ukrán háború, amelynek kitörése után mind Magyarországon, mind Szlovákiában a lakosság jelentős része a megtámadott országot hibáztatja, az agresszor Oroszország pártjára állva. Hogy ezek az emberek miért bocsátották meg az oroszoknak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverésében játszott meghatározó szerepüket, az 1956-os magyar forradalom véres leverését, valamint Csehszlovákia 1968-as lerohanását, az részben az adatközlők elbeszéléséből kikövetkeztethető, ugyanis az idő megszépít mindent” – tette hozzá. 

JN.