REAL-K

„Összetenném a másfél kezem a II. ligáért”

Az ötödik liga bajnoki címére pályázó marcelházi focsicsapat nemrég Hetényen vendégeskedett, a tribünről pedig nehéz volt nem észrevenni a vendégek jobbszélsőjét, aki testi fogyatékossága ellenére úgy közlekedett a pályán, mint egy gyorsvonat, ráadásul félfordulatból, bal lábbal, óriási vinklis gólt akasztott a hazaiak hálójába. A 25 éves, tehetséges izsai származású támadóval, a fél kézzel boldoguló Vörös Richárddal beszélgettünk.

ricsi2

• A jobb kezed könyöktől lefelé hiányzik. Születési rendellenesség, vagy baleset történt?

– Így születtem. Édesanyám pocakjában a jobb kezem köré tekeredett a köldökzsinór, így az nem tudott rendesen kifejlődni. Csak akkor derült ki, amikor napvilágot láttam.

• Cikiztek emiatt a gyerekek?

– Nem mondanám. Inkább fura lehetett számukra, hiszen amikor megjelentem köztük, ilyet azelőtt még nem láttak. Nem bántottak, csak kérdően tekintettek rám. Pontosabban, ritkán akadt némi nézet­eltérés, de mindig megvédtem magam. Az iskolakezdés nem volt egyszerű, de később sok barátom lett.

• És hogy jött a képbe a foci?

– A labda mindig is érdekelt, édesapám is ezt a sportot űzte. Amikor 10 éves voltam, az izsai csapat ifjú focistákat toborzott, anyu pedig addig unszolt, amíg ki nem mentem a pályára.

• Hogy ment a beilleszkedés?

– Elég gyorsan, hiszen rengeteg barátom focizott. A csapatban azonban én voltam a legfiatalabb, és megmondom őszintén, elég rosszul, ügyetlenül is játszottam. Olyannyira, hogy amikor edzésen a nagyok kő-papír-ollóval osztották ketté a csapatot, az utolsó körben már csak engem, vagy a labdát lehetett választani. A laszti szinte mindig megelőzött.

• Eléggé rosszul érezhetted magad…

– Nem volt kellemes, de pont emiatt nem is hagytam annyiban a dolgot. Rengeteget jártam ki a pályára, egyedül gyakoroltam, futottam. Ennek az lett az eredménye, hogy a szezon utolsó mérkőzésén kaptam 10 percet és rögtön lőttem is két gólt. Innentől kezdve már több időt töltöttem a pályán, ráadásul néhányan kiöregedtek a csapatból, így alapemberré váltam.

ricsi1

• Ezután jött a hetényi kitérő?

– Az izsai ifi akkoriban megszűnt, így kénytelen voltam más csapat után nézni. Annak ellenére, hogy testalkatom miatt nem számítottak rám komolyan, másfél év alatt több, mint harminc gólt lőttem. Aztán 16 évesen visszatértem az izsai felnőtt csapatba, ekkor már mindenki tisztában volt a képességeimmel. Egy barátságos mérkőzésen Dunamocs ellen 12:1-re győztünk, én pedig 7 gólt lőttem.

• Hogy kerültél az ötödik ligába?

– Egy féléves marcelházi kitérőt leszámítva Izsán hét szezont húztam le, többnyire házi gólkirályként. Erre később Marcelházán ismét felfigyeltek, és elhívtak magukhoz. Ez az időszak nehezen indult, hiszen tudni kell, hogy az alacsonyabb osztályoktól az ötödik liga már nagy ugrásnak számít. Eltelt ugyan némi idő, míg felvettem a ritmust, de a 2017/18-as szezonban már többnyire kezdőként számítanak rám.

• Heténynek például oltári nagy gólt lőttél pár hete.

– Ahhoz képest, hogy jobblábas vagyok, csak arra koncentráltam, hogy ballal eltaláljam a kaput, aztán végül a vinkliben kötött ki a labda. Életem egyik legszebb gólja volt, de azért csak az egyik, mert bajnoki meccsen már ollózós gólt is sikerült szereznem.

• Mennyire hátráltat a fél kezed hiánya? Például az egyensúly megtartásának szempontjából nem okoz gondot?

– Ha valaki így születik, az teljesen más, mintha közben veszted el az egyik végtagod. Az ember így szokja meg, úgyhogy ez nem okoz gondot. 78 kilósként nem számítok pehelysúlyúnak sem, szóval azért nem olyan egyszerű eltolni engem, ráadásul agresszívan belemegyek minden egyes párharcba is.

• Mi az erősséged, és mi a gyengéd?

– Hála az égnek, nagyon gyors vagyok, cselezni is elég jól tudok, ráadásul fejjel is sok gólt szerzek. A lustaság a legnagyobb gyengém, meccs közben pedig néha elkalandozom, tehát a koncentráción mindenképpen javítanom kell.

• Mi lehet a célja egy ilyen focistának?

– Természetesen én is szeretnék minél feljebb jutni. Úgy gondolom, még van 8-10 jó évem, így bármi megtörténhet. Az viszont biztos, hogy a pályafutásomat Izsán fogom befejezni, de ez még azért odébb van.

• Kis- vagy nagypálya?

– Inkább a nagypályán szeretek focizni, mert ott ki tudom használni a gyorsaságom és többet is lehet futni. Valószínűleg ezt az edzőm is látja, nemhiába vagyok szélső. Persze szívesen focizok teremben, az idei komáromi futsalon is ott voltam.

• Kesztyűs kézzel bánnak veled a védők?

– Gyermekkoromban lehet, hogy volt ilyen, de most már egészen biztosan nincs. Előfordul, hogy nagyon csúnyán lerúgnak, nem kímélnek, de örülök annak, hogy nem éreztetik velem a hendikepes mivoltomat.

• Legszebb pillanat?

– Még bajnok sosem voltam, most viszont úgy néz ki, összejön, úgyhogy ez lesz a legszebb pillanat is. Az edzőmnek, Židek Miroslavnak nagyon sokat köszönhetek, és annak is örülök, hogy féltestvéremmel, Kuruc Ádámmal együtt játszhatom.

• Ádám is nagyon tehetséges focista, ráadásul Komáromban lett volna lehetősége a második ligára is…

– Ez az ő dolga, nem foglalkozom vele. Ugyanakkor szoktam mondani, hogy én a másfél kezemet összetenném, ha azon a szinten csak egyszer is pályára léphetnék. Nem véletlenül, hiszen mindig focista akartam lenni, a fősuli sosem vonzott és megmondom őszintén, nem voltam túl jó tanuló sem.

• Az életben milyen hátrányokkal jár ez a rendellenesség?

– Igazából három dolog érint rosszul. Az első, hogy csak nagyon bonyolult módon szerezhetek jogsit. A másik, hogy nem nagyon kapok lehetőséget a munkáltatóktól, pedig sok helyre beadtam az életrajzom. A harmadik pedig az, hogy nem tudom bekötni a cipőmet, de ezt csak természetesen viccnek szánom, hiszen mindig megoldom valahogy. Már vannak például új futballcipők, melyekben nincs fűző. Hamarosan veszek egyet, addig pedig a társaim segítenek.

• Magánélet?

– Barátnőm jelenleg nincs, barátaim viszont annál többen akadnak. Sokat játszom a Playstation-ön, FIFA-ban például nagyon kevés ellenfelem akad. Szeretek diszkóba járni, főleg a komáromi Westbe, nyáron pedig a haverokkal kirándulunk, vagy éppen az izsai Duna-parton sütögetünk, melyet csak úgy nevezünk: Ibizsa.

• Mennyi időt töltesz focival?

– Ha szombaton játszunk, akkor három, ha vasárnap, akkor pedig hetente négy edzésünk van. Ezek nagyon kemények tudnak lenni, de labdával is sokat dolgozunk. Nagyon jó a háttér, a kollektíva, és ami még fontosabb, hogy minden támogatást megkapunk.

• Összehoz az élet hozzád hasonló emberekkel?

– Ritkán. Például most is láttam egy kisfiút a Komáromi Napokon, szinte ugyanaz a problémája, mint nekem, ő viszont láthatóan takargatni próbálta. Azt gondolom, nem szabad az ilyesmit szégyelleni. Attól még, hogy így alakultak a dolgok, még bőven lehet teljes és boldog életet élni.

• Nick Vujicic?

– Láttam már őt többször is, élő példa, hogy egyetlen végtag nélkül is van élet. A példaképem azonban nem ő, hanem Cristiano Ronaldo, hiszen nem olyan istenadta tehetség, mint Lionel Messi, de kemény munkával és alázattal a csúcsra jutott.

• Vicces sztorik a pályáról?

– Viszzatérő történet, amikor a játékvezető kezezést fúj ellenem. Eljátszottam ugyanis már párszor, hogy hisz nekem nincs is kezem, milyen kéz? Persze ilyenkor a pályán mindenki röhög. Ennek ellenére azt mondom, a meccs közben komolyan kell viselkedni, főleg ezen a szinten, hiszen már nem babra megy a játék.

Kovács Gerzson Dávid

Top