Szeretet és halál – a két szó látszólag egymás ellentéte, sőt nagyon távol áll egymástól. A szeretet – az élet talán legnagyobb értéke, boldogságunk legfőbb forrása. Aligha akad bárki is, aki ne vágyódna egy kis szeretetre, arra, hogy szeressék.

A halál viszont az élet legnagyobb ellensége, a fájdalom és a félelem legfőbb okozója. Nincs olyan ember, akit előbb-utóbb el ne érne, s olyan sem, aki életében ne tapasztalná meg, hogy milyen egy közeli családtagot, barátot vagy rokont elveszíteni.

November elsején és másodikán, mindenszentek és halottak napján, amikor kimegyünk szeretteink sírjához, ez a két állapot összefonódik. Szembe kell néznünk az elkerülhetetlennel, a halállal, de az elvesztett családtag iránt érzett szeretet ilyenkor még jobban felerősödik.

Édesapám sírja felett állva érzem ezt a mérhetetlen szeretet a szívemben, de a halál tényét már nem tudom megváltoztatni. Szerettem a mosolyát, szerettem a tartalmas beszélgetéseket és így, az idő távlatából el kell, hogy mondjam, szerettem a dorgálásait, intelmeit is, szerettem, ahogy mindig tette a dolgát és sosem tétlenkedett. Ő az én példaképem. Bárcsak itt lehetne most is velem és a helyes útra terelne! Figyelmeztetne, hogy „kislányom, ezt ne csináld!”, és ellátna apai jótanácsokkal. Sajnos, minden szava, mondata és érintése már csak az emlékeimben él.

Sokszor elképzelem, hogy mennyire örült volna az unokája – kislányom – születésének. Tudom, hogy nagyszerű nagypapa lett volna. Sajnos, lányomnak már csak mesélni tudok a nagypapájáról, amit gyakran meg is teszek, ezzel is életben tartva emlékét.

Bárcsak mondhatnám, hogy elmúlik a fájdalom… De nem múlik el. Viszont az idő múlásával könnyebb lesz. Azt hiszem, mindig is fájni fog az elvesztése, de hogy őszinte legyek, nem is akarom, hogy a gyász végleg eltűnjön. Hiszen a fájdalom azt jelzi, hogy emlékszem rá, akit szerettem. A gyász mutatja, hogy még érez a szívem, hogy szerettem, és ez csodálatos dolog.

A szeretet sosem múlik el!

„A mai nap a halottaké s az emlékezésé. A csendes temetők felékesülnek. Az ősztől letarolt sírhalmokon melegítő világító mécsek égnek, koszorúk fekszenek. (…) Aztán, ahogy öregszik az este, kialusznak a mécsesek. Az emlékezők serege hazatért… Egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben.”
– Ady Endre –

Szénássy Tímea